Bejelentés


...a természet körülölel

Ingyenes Angol online nyelvtanfolyam kezdőknek és újrakezdőknek. Ráadásul most megkapod ajándékba A Hatékony Angol Tanulás Titkai tanulmányom.








Futás és teljesítménytúra 2005-ben


2005. október 08. szombat No megálljcsak! 26 Less Nándor emléktúra Táv: 26,1 km, szint: 830 m qvic beszélt rá a Less Nándorra. Tavaly első lett 48 km-en, megint menni akart, és ajánlotta, hogy nevezzek valamelyik rövidebb távon, és begyűjtünk néhány érmet. Gondolkodtam a 48-on, de nem akartam, hogy qvic eggyel lejjebb csússzon a dobogón. :) A viccet félretéve, a fizikai korlátaim meghatározták, hogy melyik távon induljak, ugyanis lábaim (egyelőre) 30 km-ig bírják tartani folyamatosan a 7-es átlagot. Így maradt a 26. Egyébként is reméltem, hogy ilyen rövidtávon nem fognak ultrafutók sprintelgetni. Hát tévedtem. A túra napjára végül is összeszedtünk még néhány embert. Szombat hajnali 3.40-kor, mikor felébredtem és belegondoltam, hogy csak 9-kor indulok a túrán, majdnem visszafeküdtem. Őrület, hogy egy kis szenvedésért milyen korán kell kelni. :) qvic kocsijával mentünk, szokás szerint. Gyerekek milliói özönlöttek be az épületbe, és mindenki nevezni akart. Eszegettem, lazítgattam, kikészítettem a csoki- és müzliszeletemet, illetve a fél literes izotóniás italomat. Kicsit bonyolult nevezési folyamat után elszántuk magunkat az indulásra. Az indító pecsétre várnom kellett, a rendező kicsit elaludt a laptop felett. Aztán megkérdezte: mire várok. Esetleg elindulnék, ha lehetne, választoltam. Ja, pecsét, idő, futás. 8.53-mal indultam. Gyorsan felvettem egy jó ritmust. Nyújtottam a lépéseimet, szerencsémre a jelképes lábizmaim lazaságával sosem volt gondom. Így izomgörcstől és „bedurranástól” nem kellett tartanom. Kifele tartva a faluból valaki utánam kiabált: - Mindenáron meg akarod nyerni, azért futsz? Remek, már az elején beszólnak. :) Elhagytam a műutat, jött a fenyves, meg a kaptató. Felfele egyenletesen kocogtam. Talán ezt nem kellene erőltetni. Agyam tiltakozott ellene, de a lábam vitt felfele. Viszonylag kevés emberrel találkoztam, amit furcsállottam, mivel a statisztikák szerint sokan indulnak ezen a távon is. Nem kellett sokat várnom. Ahogy felértem a műútra, egy sereg túrázó jött velem szembe a kaptárkövektől. Szemet szúrt nekem egy futó lány. Kitűztem célul, hogy majd valahol utolérem. A kaptárkövekhez vezető meredek lejtő tele volt emberrel. Nehezen tudtam haladni. Közben az órámat sasoltam. Otthon időtervet készítettem, elég húzósra sikerült. Kaptárkövekig fél órát engedélyeztem magamnak. Előttem egy kisgyerek figyelt kifele egy hátizsákból, alig látszott ki a feje, hátizsák az apán, az apa félve araszolgatott lefele, többen próbáltak neki segíteni. Inkább nem néztem, egy nagyon csúszós részen kikerültem őket, és végre leértem a ponthoz. 9.22. Másfél perccel a tervidő előtt. Pont ennyi kellett a sorbaálláshoz. Mikor megkaptam a pecsétet, búcsút intettem az érdekes természeti jelenségnek, majd zúztam felfele, újra szlalomoztam az emberek között. Mielőtt még letértem volna a műútról, két futó srác érkezett lentről, és nyomultak az ep-hez. Talán 35-ön mennek, reménykedtem. Mindenesetre a piroson belehúztam, lejtő következett. Újabb félórát szántam Dobi-rétig. Az egyik tisztáson a piros-fehér szalagot sárga váltotta fel. Eljött Dobi-rét, három perccel időn belül. Sorbaállás. Itt már tovább tartott, a rendezők szüttyögtek. Nem tudták eldönteni, hogy ki pecsételjen, ki írja az időt. Így 9.53 lett az időm, a tervbe még belefért. Elindultam a szalagozott úton, kicsit lassítottam. Elmajszoltam a csokim felét. Megjött jobbról a sárga, figyeltem a jobb oldalt, nehogy elmenjek tovább egyenesen. Egy kisebb mélypontot éltem át, nem volt vészes. Aztán jött a meglepetés. A két futó srác utolért. Pont a letérőnél. Jó utat kívántak. Én is nekik, de mentem utánuk. Ha már itt vagytok, akkor húzzatok egy kicsit, gondoltam. Nagyon jól ment a futás, tapadtam a profikra, akik mindenféle maratonokról beszélgettek. Még mindig nem voltam biztos benne, hogy melyik távon vannak, de nem akartam megkérdezni. Jött egy kemény emelkedő, majdnem meglógtak előlem. De csak majdnem. Újra beértem őket. Hór-völgybe zúztunk lefele, itt megint sokan voltak. Előzgetés, köves a talaj, elég merészen ugráltam a köveken, de hajtottam magam. Mire leértem a völgybe, a két futó csak meglépett. Kényelmesen kocogtam a széles úton, tudtam, hogy Oszláig bőven lesz időtartalékom. Azon gondolkodtam, hogy megálljak-e frissíteni, esetleg enni a tájháznál. Mikor közeledtem, és megláttam a tömeget a pontnál, már tudtam, hogy nem lesz frissítés. A pecsételésnél szerencsém volt, a 26-osoknak külön pecsételt egy pontőr. Senki nem volt nála, így Oszlán kb. 40 másodpercet töltöttem. Mikor kiértem vissza a K+-re, összejött a futó csapat. A lány és a két srác frissítettek, így beértem őket. Menet közben megettem a csokim másik felét. Az Oszla-Ódorvár szakaszra 5-ös átlagot terveztem, volt 5 perc időtartalékom, így nyugodtan vágtam neki a szerpentinnek. Kellemes meglepetésként ért, nem volt túlságosan meredek, így lassan kocogtam rajta. Bár emlékeztem qvic szavaira, hogy ez még nem vészes, majd ami utána jön… Jött is. Elértem a második ág végét, és felnéztem balra. Aztán még feljebb. Uhhh, ugye ez csak vicc?! Szólni kellene annak a 120 embernek, hogy jöjjenek vissza, az biztosan nem lehet a helyes út! Pedig az volt. De még mennyire hogy az. Nyugtattam magam: hiszen ez csak egy emelkedő. Igaz kicsit meredek, kidőlt fák az úton, az út nem is létezett, porhanyós, csúszós talaj, de jó, hogy csak 5-ös átlagra terveztem. Az elején még ment is, egyenletesen és viszonylag gyorsan, alacsony népsűrűség volt a jellemző. Aztán minden megváltozott. Ahogy egyre feljebb másztunk, egyre meredekebb lett, egyre több túrázó torlódott egymásra, egyre több lett a kidőlt fa. Néhol célszerűbb volt laposkúszásban közlekedni a fák alatt. Nagyon lassan mentem, de nem bántam, legalább pihentem. Már ha ilyen emelkedőn felfele lehet pihenni! Az időtervemre már nem is mertem gondolni. Felnéztem, de nem láttam a tetejét. Mindenhol csak fa és ember, a lejtőszög még mindig nőtt, ezt nem hiszem el. Kézsegítség nélkül már nem tudtam haladni, a földbe kapaszkodtam. Aztán megláttam a fényt. És a keresztutat. Őrület, itt a vég(e). Néhány másodpercig azt sem tudtam, hogy hol vagyok, és merre kell menni. A tüdőm kicsit lemaradt, be kellett várnom, mert nem kaptam levegőt. A friss oxigéntől kicsit észhez tértem, kilábaltam a sokkból, és elindultam jobbra. Néhány méter gyaloglás és kis ivás után újra kocogósra fogtam a tempót. Nem igazán hittem a valóságnak, de képes voltam az ódorvári emelkedő után felfele futni. Belelkesedtem, de nem sokáig tartott. Ugyanis Ódorvár felől, ami kb. egy percre lehetett, a két futó srác sprintelt lefele. Ajaj, ez azt jelenti, hogy mégsem a 35-ön futnak, hanem 26-on. Egyre távolabb kerültem a dobogós helytől. Közvetlenül a faház előtti kanyarból a futó lány is megérkezett, fél perces előnye lehetett hozzám képest. Plusz a sorbaállás a pecsétért. Ódorvár, 11.15. Nagyon jó. Bőven időn belül voltam, és innen már csak lefele van, meg az a említésre se méltó dombocska, amit Nyomó-hegynek hívnak. A ponton a sok csokiból kikerestem egy epres szeletet, egy másodperc alatt eltüntettem a nyelőcsövemben, majd futásnak eredtem lefele. Ideje volt végre lehagyni a lányt. A túra legjobb része következett. Hosszú szakaszon enyhén lankás, remekül futható jó minőségű út fogadott, kisebb tócsákkal és sárfoltokkal tarkítva, amelyek fölött egyszerűen átrepültem. :) Próbáltam minél magasabbra emelni a lábam, hogy minél hosszabb legyen a lépéshosszom. Száguldottam, fák és bokrok suhantak el mellettem. Csak a szalagokra koncentráltam, nehogy letérjek az útvonalról. Egészen hamar eljött a bükkzsérci műút, viszont a lányt még mindig nem értem utol, sőt még csak nem is láttam. Nagyon gyors volt. Feltűnt Nyomó-hegy. Ez már nem lesz vészes. A távolban, a bokorsor mellett túrázókat láttam felfele araszolni. Befordultam a szántásra, elértem a bokorsort, és nem tudom, hogy milyen indíttatásból, de átküzdöttem magam rajta. Körülnéztem, sehol a hegy. Na most mi van. Aztán a homlokomra csaptam, ó én marha, minek jöttem át?! Vissza a susnyásba, a túloldalon jobbra meg is láttam a szalagot. Ahogy közeledtem Nyomó-hegyhez, kezdtem rájönni, hogy ez az említésre se méltó dombocska nem is olyan kicsi. Ráadásul a fél liter folyadékom elfogyott, így már egy ideje szomjaztam. Nekivágtam a hegynek. Kezdetben gyorsan haladtam, aztán lassabban, majd még lassabban. A fene, milyen hegy ez? Nemrég úgy tűnt, hogy a torony csak egy karnyújtásnyira van. Láttam a tetejét, de nem közeledett. Újra kidőlt fák keresztezték utamat. Végre felértem. Kis csoport éppen pecsételtetett. Addig elővettem müzliszeletemet, és megettem. Már 3 km sincs. 11.53. Negyedórával időn belül jártam. Megkaptam a pecsétet, nekivágtam az utolsó szakasznak. Gyorsan futottam lefele, a pincesor emelkedőjét is sikerült megfutni. Beértem Cserépfaluba, be az iskolába. 12.07. Nagyon elégedett voltam magammal, hiszen 3 és félórás teljesítést terveztem, 3.14-es időről nem is mertem álmodni. Valójában sokáig nem bíztam benne, hogy sikerül tartani a tervet. A futó lány éppen akkor adta le az itinerét, amikor beérkeztem. Egy-két perccel érhetett be előttem. Képtelen voltam megelőzni, nagyon jól nyomta. A gulyásevés közben felbukkant a két futó srác is. Ők már átöltöztek. qvic-ra nem kellett sokat várni. A géppuskalábú túrázó még egy óra előtt beérkezett, 5.41-es idővel. Te jó ég, egy órát hozott a tavalyi idején 48 km-en. Megkérdeztem tőle, hogy hány pontot hagyott ki. Megvonta a vállát, és közölte, hogy egy pontot sem hagyott ki, és nagyon jó formában van. :) Közben qvic érdeklődött a rendezőknél a helyezéseink iránt. Végül nagy sokára kiderült, hogy ő második lett 48-on, én pedig harmadik 26-on. Az elsőre tippem se volt, hogy ki lehetett, a második pedig holtversenyben a két futó srác. 16-on az első valami 1.20 körüli időt ment. Csak lestünk. Méghogy nem indulnak jó futók a rövid távokon! Mindenestre a főrendező qvic nyakába akasztotta az ezüst érmet, az enyémbe pedig a bronzot. Büszkék voltunk magunkra. :) Nem sokkal 5 után indultunk haza, mindenki kellemesen elfáradt. Nekem nagyon tetszett a túra, az ellátás, a szalagozás jó volt. Azt hiszem a Less Nándor emléktúra kötelező évi program lesz számomra. 2005. augusztus 27. szombat Kék-Balaton 30 Táv: 30 km, szint: 730 m Nagyon kedvemre való, hogy tavaly óta újra rendezik a Kék-Balaton túrákat, mivel én alapból szeretem a magyar tengert. Tavaly a párommal lassú tempóban, minden kilátóból megfigyelve a tájat teljesítettük a túrát. Már ekkor megfogadtam, hogy jövőre visszajövök. A túra full panorámás, az egész útvonalról látható a Balaton. Így vált ez a túra számomra a nyár utolsó fix balatoni programjává. Idén egyedül indultam, egy egyenletes, kocogós, öt órás teljesítést terveztem. Fél ötkor keltem, hogy elérjem a 6.15-ös tapolcai gyorsvonatot, ami csak Fehérvárig volt gyors, utána minden fűcsomónál megállt. Balatonalmádiban, a vasútállomáson lézengett néhány ember. Az indulási idő végén jártunk, én 8.55-kor keltem útra, 43-dik 30-as indulóként. Furcsa, hogy nem jöttek többen, szerintem ez egy nagyon szép és jó túra. Tavalyhoz hasonlóan, megint elnéztem a Szent Imre utcát, és tovább mentem a kéken. Még időben észrevettem, korrigáltam, és nagy sebességgel nyomultam felfele a meredek úton. Hamarosan elértem az Óvári Messzelátót, ahol máris szívgörcsöket kap az ember, ha kitekint a panorámára. Most ezt kihagytam, de azért lefele futva felidéztem magamban a tavalyi látványt. A Batthyányi utcán felírtam a mozdony számát, ez volt az első ep. Utána jöttek a nem éppen kellemes aszfaltos kaptatók. Lassú tempóban kocogtam felfele, közben elhatároztam, hogy az emelkedős futásból nem csinálok divatot. A Csere-hegyi emelkedő amúgy sem tűnt futhatónak, egy idő után nagy lejtőszög fogadott, és elég hosszú is volt a szakasz. Fújtatva értem a tetőre, újabb kilátó. Már maga a torony is szép látvány, hát még ami belőle látható. Két srác üldögélt egy padnál, tőlük kaptam pecsétet, meg egy Kék-Balaton szeletet. :) Egy percet beszélgettem velük, majd kocogtam tovább a kéken. Itt egy kicsit figyelni kellett, mert a szekérútról a kék lemegy balra, a jelölés jó, nem lehet eltéveszteni. Ami problémásabb volt, az a tömeg. Eddig hiányoltam, hogy alig előztem le egy-két embert, most a szűk ösvényen kaptam belőlük rendesen. Ráadásul az út lankásan lejtett, pont ilyeneken szeretek futni. Csak szerettem volna. Egy csoport, sok gyerekkel állta az utamat. A gyerekek egy üres flakont rugdostak lefele. Majdnem a lejtő aljáig követtem őket, majd ritkulni kezdett a növényzet, és végre előzhettem. Lefutottam Alsóőrsre. Itt emlékezetből tudtam, hogy 180 fokban jobbra kell fordulni a gyerektáborok felé. Jelzés itt nemigen látható, egészen addig, míg egy dózerút meg nem indul az erdőbe felfele. Még véletlenül sem arra kell menni. Bal kézre van egy oszlop, rajta a jelzés: kék háromszög. Itt kell bevágni a susnyásba. Ajánlott a bozótvágó kés. Tavaly ezen a szakaszon percekig küzdöttünk a fákkal és bokrokkal, mert elvesztettük az utat. Emlékeztem, hogy az út néhány méter után élesen balra fordul. Egy útnak nem nevezhető valamin nyomultam felfele egy kerítésig. Ez is cseles rész. Ugyanis a kerítés mellett kinőtt bokrot egyszerűen arrébb kell tenni, és máris ott az „út”. Végre feljutottam a Somlyó-hegyi kilátóba. Ez a kilátók túrája. Kaptam pecsétet és almát. Kiderült, hogy ez a 10-es cél is. Meglepődtem, 1 óra 10 perce vagyok úton. Az ötórás tervemet gyorsan négyórásra módosítottam, majd elindultam lefele. Keresztülvágtam a temetőn. Kifutottam Alsóőrsről, irány Lovas. Az ismerős italbolt után jobbra fordultam, majd egy kerítés után balra egy szűk ösvényen. Jött a Lovas Séd, ami egy hosszú betonos út, kissé emelkedik. Ezért a futásomat rövid sétákkal színesítettem. :) Közben gyönyörködtem a kilátásban. Hamar elértem a palóznaki kálváriát, ahol pecsétet és szörpöt kaptam. Egész jó volt az ellátás, szinte minden ponton kaptam valamit. Utána megindultam felfele a Csákány-hegyre. Végigfutottam a gerincen, közben tettem egy kitérőt jobbra az Endrődi-kilátóhoz. Itt figyelni kell, könnyen el lehet mellette menni. Felírtam a kilátó készítésének dátumát, már fejből tudom. Egyébként ez a kedvenc kilátóm. Innen belátható a Balaton teljes keleti partja, a Tihanyi-félsziget, és az összes part menti település. Megindultam lefele, sasoltam a jelzéseket, ugyanis tavaly rendesen elkavartunk. Jött az elágazás, a helyes utat kék zacskóval megjelölték a rendezők. Hála nekik. Tavaly a bal oldalin mentünk le. Lekocogtam a jobb ágon, viszont újabb elágazások következtek. Az egyiket elnéztem. Tavalyhoz hasonlóan megint nem a Malom csárdánál lyukadtam ki, hanem kétszáz méterrel feljebb. Sprinteltem a műúton. Nem mentem a csárdáig, hanem átvágtam az út melletti tisztáson, és megcéloztam a fákkal övezett turistautat. Átugrottam a fák közötti füves földkupacokat, és… majdnem belecsobbantam egy vízzel teli árokba. Ezt megúsztam. Jött a szőlőtáblás rész, ahol ugyancsak ritkák a jelzések. A lényeg az, hogy folyamatosan nyugat felé tartsunk, párhuzamosan a Balatonnal. Nem kell sehol letérni. Aztán jöttek az izgalmak. A Péter-hegy. Az egy igazi mumus. A hegyre vezető utat sem egyszerű megtalálni. A leírás szerint „a villanyvezetékeknél élesen jobbra fordulunk”. Na igen, ez elsőre elég röhejesnek tűnik, ugyanis csak a nagy dzsungelt látjuk. Én már oda-vissza megjártam Péter-hegyet, de még így, harmadszorra is eltöprengtem: biztos, hogy erre kell menni? Hát arra. Két lépés, és már az utat sem láttam. Becsuktam a szemem, és –lesz, ami lesz- alapon belesétáltam a bozótosba. Mikor már úgy éreztem, hogy átvágtam rajta, kinyitottam a szemem, és nagy csodára, ott volt előttem a kék jelzés. Itt már nem segít a bozótvágó kés, láncfűrész kell. Másztam egyenesen felfele, és itt követtem el a hibát. Nem emlékeztem tavalyról, hogy az út 90 fokban balra fordul egy olyan részen, ahol a legkevésbé látni. Megtévesztett a villanyvezeték alatti ritkább aljnövényzet. Mentem tovább felfele, a jelzés elfogyott. És az út is. Megláttam a hegy csúcsát, talán oda vezet a kék is. Átküzdöttem magam a fák között, és felértem egy teljesen ismeretlen helyre. Pompás, egy másik hegytetőn vagyok. Arra gondoltam, hogy térkép alapján belövöm az irányt, és toronyirányt átmászok a másik csúcshoz. Hamar elvetettem az ötletet. Még a jelölt turistaút is járhatatlan, nemhogy a natúr erdő. Visszazúztam a hegy lábához, és végre megtaláltam a jelzést. Szitkozódtam magamon, hogy felejthettem el a balost! Nem is igazából az elvesztegetett idő idegesített, bár kezdtem kicsúszni a négy órából, hanem a feleslegesen elhasznált energia. Az aksi kezdett lemerülni. A hegyre vezető út hihetetlenül rossz minőségű. A jelzésekkel festett fák többsége kidőlt. Néhol úgy bedőltek a fák, hogy csak négykézláb tudtam átkúszni alattuk. Nagy nehezen felértem. A csúcson nem találtam pontőrt, nem is csodálkoztam, tavaly sem ott volt, hanem a túloldalon, a hegy lábánál. Kicsit már megfáradva nyomtam a gázt lefele, a ritka jelzések miatt néha aggódtam, hogy rossz helyen érek le a hegyről. Mikor aztán kizuhantam a bokrok közül egy műútra, örömmel nyugtáztam, hogy Balatonarácson vagyok. A hegy lábánál várt az ep, pecsét és teszkós ropi. Kérdezték, hogy hol vannak a többiek, és már én is furcsállottam, hogy a Malom csárda óta nem találkoztam senkivel. Kocogva elindultam Koloska-forrás felé. Közben rájöttem, hogy nem is kellett volna ezen a ponton pecsételtetnem, mert ez csak a húszasoké. Lehet, hogy a ropi se járt volna. A műúton belesétáltam, próbáltam pihenni. Az időn is töprengtem, nem lesz meg a négy óra. Nagyon nem bántam, a lényeg, hogy jól éreztem magam. A Koloska-csárdától újra kocogni kezdtem, lassú egyenletes tempóban. A völgyben utolértem két lovast. Mielőtt még valaki azt gondolná, hogy milyen gyors vagyok, közlöm, hogy a lovak nem ügettek, hanem csak nagyon lassan sétáltak. :) A forrásnál kajával kínáltak, de nem ettem. Mint később kiderült, kár volt. Itt értem utol egy srácot, akinél csak egy fél literes flakon volt. Csodálkoztam, hogyan hagyhatok le egy futót, de megoldódott a rejtély. A srác nem futó volt, csak a húszason indult, és közben átnevezett a harmincasra. Együtt kapaszkodtunk fel a forrás melletti hegyre. Itt megint megtévesztő, hogy a hegytetőn a piros háromszög zöld háromszögre vált. Búcsút intettem a srácnak, és kocogtam tovább. Elértem a kék +-et, és befordultam Balatonfüred irányába. Lelkileg segített a tudat, hogy mindjárt a célegyenesben vagyok, viszont az aksi lámpája már nagyon villogott. Ennem kellene, mert nem lesz elég az energiám a célig. A forrásnál mégis csak kellett volna nyomatnom egy fél zsíros kenyeret. Már a Sándor-hegy előtti sík területen abbahagytam a futást, sétáltam. Törtem a fejem, néztem az órámat. Végül arra jutottam, hogy lassan felmászom a Jókai-kilátóhoz, ott gyorsan megtömöm a fejem, majd negyedóra alatt lerohanok a célba. A kilátóhoz valóban lassan mentem fel. Lerogytam az építmény lábához. Felírtam az Aranyember keletkezésének dátumát, eltüntettem a teszkós ropi felét, és nyakaltam a maradék izotóniás italomat. Átgondoltam a hátralévő utat, és nekivágtam az Aranyember útjának. Jelzések voltak, csak nem jó helyen. Az elágazásokban például nem. Rögtön az elsőnél rossz helyen mentem le. Káromkodtam egy sort, és visszamásztam a helyes útra. Újabb elágazások következtek, gyakran csak tippeltem, hogy merre menjek. Az út végén elvesztettem a jelzést, de már nem érdekelt. A lényeg, hogy lejussak Füredre. Egy mélyúthoz értem, lemásztam a földfalon. Elkezdtem kocogni Balatonfüred utcáin. Már alig volt időm, de nem volt erőm gyorsítani. Csak emlékezetből mentem, a jelzésekre nem figyeltem. Meg is jártam. A vasútállomásra vezető utat egy utcával elnéztem. Zsákutca. Remek. Egy percre voltam a négy órától. Már nem érdekelt az idő. Ahelyett, hogy visszamentem volna, kisétáltam a fő útra, átmentem a síneken, és megkerültem az egész mindenséget a fő út és a vasútállomás között. Bementem a buszpályaudvarhoz, be a sörözőbe, és… és a cél nem volt sehol. Nocsak, tavaly itt volt, és a leírás sem jelezte, hogy máshol lesz. Megnéztem a lángosost, egy másik büfét, még a váróterembe is bementem. Senki. Visszamentem a sörözőbe, a pultos lányt kérdeztem, de nem tudott semmit a túráról. Ekkor jutott eszembe a leírás, hátha van rajta telefonszám. Volt. A rendező elmondta, hogy a túloldalon vannak, még a peronokhoz vezető út előtt. Pompás. Szóval, ha nem néztem volna el az utat, akkor beérek négy óra alatt. Így 4.08 lett. A célban találkoztam a sráccal, akivel Koloskánál futottam össze. Csodálkozott, hogy ő hamarabb beért. Én nem. Elmondtam, hogy közben megnéztem a várost. :) A kitűző kellemes meglepetés volt. Mivel tavaly is részt vettem a túrán, ezért most másfajtát kaptam. Egy naplementés, balatoni kitűzőt. Ez a legszebb az eddigiek közül. Számomra a Kék-Balaton a toptúrák közé tartozik. Rövid, nem megy el vele az egész napom, viszont néhol nagyon nehéz a terep, a tájékozódás, ezért nem is unalmas. A pazar kilátás, pedig csak hab a tortán. 2005. augusztus 06. szombat Bükk 900-as csúcsai Táv: 32 km, szint: 2000 m Egy napon hússzor csúcsra jutni nem kis teljesítmény. Már azokat is irigylem, akik egyáltalán megpróbálják. :) Augusztus 6.-án úgy döntöttem, hogy én is kipróbálom, hogy milyen érzés. Így született meg bennem a döntés: feljutok a Bükk húsz 900-as csúcsára! A szombatot rendesen megvariáltuk qvic-kal. Eredetileg én a Rocki-ra szerettem volna menni, ő pedig a Bükk 900-ra. Egyik sem jött be. Nekem a héten összejöttek a dolgok, lelkileg nem voltam felkészülve egy 125 km-es menethez, és időm se nagyon volt két napot túrázni. Ezért döntöttem a Bükk mellett, és üzentem qvic-nak, hogy megyünk együtt. Nem mentünk. Pénteken közölte, hogy nem megy sehova, költözik. Pompás. Újabban elkerüljük egymást a túrákon, valamelyikünknek valami mindig közbejön. Sebaj, majd a Beac Maxin bepótoljuk. :) A héten az időjárás is furcsán alakult. Idén többször szivatóra állított engem a túrákon, most sem tűnt jobbnak a helyzet. Hétfőn még hőgutától tartottam, szerdán ez özönvízre módosult. Csónakos túrára készültem. Aztán csoda történt. A héten egyedül a szombati napon volt normális idő, pont túrázásra való. Bár a szüleim nem laknak messze a Bükktől, mégis hamarabb ébredtem, mint a kakas. qvic tanácsára magas szárú trekkinget húztam, felvettem a hátizsákot, aztán a csipától félig megvakulva kibotorkáltam a buszmegállóba. Késett, de legalább jött. Felültem, majdnem elaludtam. Miskolcon nyomultam az 1-eshez, ki a Majális-parkba. Alighogy kiértem, egy fehér Corsa kanyarodott be a Népek Tavasza céljához. Ricsi érkezett, qvic bátyja. Ő is többedmagával szeretett volna jönni, de a társak lemorzsolódtak. Így ketten indultunk fel Bánkútra. A műúton egy vaddisznó-csorda haladt át előttünk. Az anyát már nem láttuk, a kicsi, csíkos malacok egymást követve pattogtak az aszfalton. Az utolsó már annyira megijedt az autótól, hogy figyelmetlenül lefejelte a szalagkorlátot, és visszagurult az útra. Aztán kétségbeesetten megtalálta a bejáratot az erdőbe. Később ugyanezen az úton mókust is láttunk. Negyed nyolc körül még nem sokan voltak Bánkúton. Harmincvalahanyadikként neveztünk, és fél nyolckor indultunk el. Hamar rájöttem, hogy Ricsivel óriási szerencsém van, nagy helyismerete miatt GPS-ként funkcionált. Térképet nem is használtunk, minden fejben volt. A turistautakat nem vettük figyelembe, sőt semmilyen más utat sem vettünk figyelembe. Minden csúcsot toronyirányt kerestünk fel. Elsőként a Felső Borovnyákot céloztuk meg, a sípálya tetején. Jó kezdés volt az a kis hegymenet. Aztán jött a Bálvány és a Pipis-hegy. A negyedik csúcstól kezdve már az ajánlott sorrendbe másztuk a hegyeket. A Kőrös-bércen nem találtunk vizes kannát, amit elvileg minden évben kiraknak. Igazából nem is hiányzott, az időjárás optimális volt, nem fogyott gyorsan a vizünk. Mint később kiderült, az összes utat lezárták, amin fel lehetett volna hozni a kannát. Azért volt ellátás: a rendezők az útvonalra pompás málna- és szamócabokrokat ültettek. :) Szemezgettünk is rendesen. Nem siettünk, futás egyáltalán nem volt, csak a végén az utolsó harminc métert kocogtam. Igyekeztünk minden ponton gyorsan pecsételni, ez nem mindig sikerült. Néhol sorba kellett állni, Három-kőnél ez három percet is igénybe vett. Nagyobb kajaszünetet Kukucso-hegyen tartottunk, ez sem lehetett több tíz percnél. Ami még lekötötte az időnket az a Tar-kőről elénk táruló látvány volt. Még sosem jártam ott, ezért kicsit leesett az állam. Dél, Kelet és Nyugat fele nagyon messze el lehet látni, eszméletlenül szép a kilátás. Ricsinek igaza volt, már csak ezért is érdemes erre a túrára jönni. Mivel nem használtuk az utakat, ezért a terep elég kemény volt. Szerencsére a Bükk nem a susnyás aljnövényzetéről híres, de néha azért belegyalogoltunk a sűrűjébe. Csalán csípett, tövisek szúrtak, faágak csapkodták a fejemet. Olykor térdig merültem a fatörmelékekben, és alig bírtam kiráncigálni a lábamat. A két kilométeres szintemelkedést is megéreztem. A Virágos sár-hegy volt a legdurvább, az emelkedőnek csak nagyon nehezen lett vége. Mikor már hazafele mentünk, éreztem a lábamban, hogy ez nem egy szokványos harminc km-es túra volt. Nagy eltévedésekről nem igazán tudok beszámolni. Igazából egy métert sem tettünk meg feleslegesen. Néha úgy éreztem, hogy túratársam pontosan tudja, hogy melyik két fa között kell lemenni a hegyről, hogy pontosan a másik hegyre jussunk fel. A csúcson lévő pecsételő oszlopokat is gyorsan megtaláltuk. Ricsi helyismerete érdekes szitukat produkált. Istállós-kőről két srác elindult lefele a Nagy Kopasz felé. Mi még eszegettünk-iszogattunk egy kicsit, majd az ellenkező irányba lassan leereszkedtünk. Felmásztunk Nagy Kopaszra. Én leeresztettem a fáradt olajat, Ricsi pecsételt, még ittunk is. Elindultunk visszafele, útközben összefutottunk a két sráccal, akik nagy sebességgel robogtak Nagy Kopasz felé. Már hozzánk se szóltak. Később Tar-kőnél újra találkoztunk, ott már egyikük megkérdezte tőlem: „Hogy lehet, hogy ti mindig előttünk jártok, pedig én már hatodszor teljesítem a túrát?” Én Ricsire mutatva válaszoltam: „A srác nagyon otthon van a Bükkben, ő most van itt tizedszer.” Már Tar-kőnél látszott, hogy elég jó időt fogunk menni, innentől már gyakrabban figyeltük az órát. Büszkés-hegy, Három.-kő és Nagy Kőhát után leküzdöttünk a Kis Kőhát sűrű erdejét, majd ott is pecsételtünk a csúcson. Egy nap alatt hússzor a csúcson. Sikerült! :) Bánkútra már a turistaúton sétáltunk be, 15.25-re. Másodikként értünk célba, egy salgótarjáni tájfutó srác előzött meg minket öt és félóra körüli idővel. Szép teljesítmény. A rendezők elismerően gratuláltak a nyolc órán belüli teljesítésért. Én mosolyogtam magamban: egyedül nem ment volna. Ricsi megkapta a kitűzőt a tizedik teljesítésért, én pedig az elsőért. A pohár szőlőlé, amit kaptunk, nagyon jól esett. A Mátrabérc óta nem éreztem ilyen jól magam túrán. Nekem bejött a dzsungelharc, a hagyományos túrák mellett én ezt is szeretem. Ezért mindenkinek ajánlom a Bükk 900-at, de elsőre mindenképpen olyan túrázóval menjen, aki már járt néhányszor az útvonalon. Ha én egyedül mentem volna, akkor lehet, hogy még mindig ott bolyonganék. :) További Bükk900 fotók 2005. június 18. szombat Eötvös 50, avagy hogyan tévedjünk el minél többször, minél jobban Táv: 51 km(?), szint: 2100 m Múlt héten kihagytam a Kevélyt. Egyrészt a rossz idő miatt, másrészt pedig a killer Kinizsi és a négy órás G30 után jobban esett a pihenés. Erre a hétvégére a Balaton 50 volt betervezve, de qvic nem ért rá, így sajnos kihagytuk a tavalyi remek túránk ismétlését. Egyedül nem akartam messzire utazni, így maradt az Eötvös. Még soha nem túráztam a Visegrádi-hegységben, gondoltam most felavatom. Nem apróztam el, egyből az 50-est néztem ki magamnak. Volt némi fenntartásom a túrával kapcsolatban, már a paraméterei is elég tekintélyt parancsolóak, illetve a ttúra fórumon olvastam, hogy az 50 valójában 57, és a szint is nagyobb. Aggódásomat tetőzte, hogy nem voltam jó formában, a bal combom tövénél enyhe szúrást éreztem minden lépésnél, ez különösen a hegymeneteknél és a kocogásnál zavart. Így alakult ki a 11:59-es kényelmes időterv. :) Mivel qvic nem jött velem, amúgy is ugrott a 7.30-as teljesítés. :) Korán kiértem Pomázra, 7-kor egy kisebb csapattal indultam. Közben még visszhangzottak a fejemben az indító rendező szavai: „Elég húzós a túra!” Mosolyogtam magamban: minden rendező ezt mondja saját túrájáról. Akkor még nem tudhattam, hogy mennyire igaza volt. Még Pomázon voltunk, amikor hamar előre törtem a szokott tempómmal. Egyedül egy idősebb férfi ment előttem, elhatároztam, hogy tartom vele a lépést. Aztán hirtelen megállt egy csapnál, és vizet vételezett. Nem várt fordulatként élre álltam, de máris rám tört az aggodalom. Abból, hogy első vagyok, semmi jó nem fog kisülni, csak az, hogy túlhajtom magam, és számolom hányan próbálnak leelőzni. Szerencsére néhány perc múlva két futó sprintelt el mellettem, és hamarosan az idős férfi is visszaelőzött. Én gyorsan visszavettem a tempóból. Elhagyva a zöldet, a kék+-en elég kedvetlenül haladtam. Szúrt a combtövemnél, fáradékonynak éreztem magam, lelassultam. Fél órának kellett eltelnie, hogy rájöjjek, folyamatosan emelkedik az út. Közben többen leelőztek, ügyet sem vetettem rájuk, valószínűleg még találkozom velük. Így is történt, Lajosforrásnál az első ponton megálltak pihizni, én gyorsan odébbálltam. Lejtős szakasz következett, a lábaim megindultak előre. Jól esett a futás, közben a szúrás is enyhült. Az út viszont kezdett susnyúlni. Néhol olyan szinten be volt nőve, hogy olyan érzésem volt, mintha belefutnék a bokorba. Utolért egy fejkendős srác, és megkérdezte tőlem: „Miféle út ez?” Valóban nem volt a legjobb minőségű, de legalább a jelzéseket megtaláltam. Nem sokkal később egy futó lány is beért, ő az idősebb férfi után érdeklődött. Egy darabig tartottam vele a tempót, aztán a lejtő végétől már csak sétáltam. Összeismerkedtem a fejkendős sráccal, akit Szilárdnak hívtak, és csak az éven kezdett el túrázni, de máris szép eredményei vannak. Mivel hasonló tempóban ment, együtt folytattuk az utat. Pilisszentlászló határába, ami elvileg 11,4 km-nél volt, 1 óra 50 perc alatt értünk. A hosszú kocogásnak köszönhetően jó időben voltunk, de nem is bántam, legalább volt egy kis időtartalékom a vártalan nehézségekre (később nagyon nagy szükség volt rá). Az első elkavarás Prédikálószék fele történt, bár ez csak néhány percre vetett vissza minket. Egy elágazásnál balra tértünk le, és elvesztettük a p+-et. Persze jobbra kellett volna. Visszamentünk, és találkoztunk néhány tanácstalan túrázóval. Biztosítottam őket, hogy lefele nincs jelzés, csak felfele mehetünk. Hamarosan meg is találtuk a jelzést, innen már nem volt probléma. Gyönyörű tájak következtek. Szilárddal egyfolytában fotóztunk. Prédikálószékről lefele valaki megjegyezte, hogy nem tud haladni a varázslatosan szép látvány miatt. Én sem tudtam hova nézzek, sajnos az út nagyon meredek és köves volt, az életben maradási esélyem növelése érdekében többet kellett figyeljek a lábam elé. Mikor az út beljebb húzódott az erdőbe, még meredekebbé vált. Fától fáig csúszkáltam. Egyszer megindultam lefele, és azért, hogy nehogy felgyorsuljak, belecsimpaszkodtam egy fa törzsébe. A lábam elvált a talajtól, és szabályosan kilengtem. Mi vagyok én, Tarzan? Szilárd nevetve botorkált mögöttem. Végre leértünk. A srác fájlalta a térdét, nem jó jel. Nekem a combom még tűrhető volt. Egy széles, köves úton haladtunk tovább, majd bekanyarodtunk egy meseszép völgybe. Máris imádom a Visegrádi-hegységet. Középen egy kis patak csordogált, én a partján nyomulva, szájtátva bámultam a tájat. Aztán a völgy hirtelen szűkülni kezdett. Ekkor jöttem rá, hogy már a Rám-szakadékban vagyunk. A vízen való átkelés nem az erősségem, a Mátrabércen is sikerült pancsolnom egyet. Itt a patakba sok fa és kő volt lerakva, így sokáig nem okozott problémát a haladásban. A gondok akkor kezdődtek, amikor a szakadék kettévált. A bal oldali barátságosabbnak tűnt, persze nekünk jobbra kellett menni. Szilárd már ismerte az utat. Két sziklafal közé szorult egy másfél méter magas kőtömb, és erről teljes szélességében ömlött le a víz. Érdeklődve néztem a srácra, hogy hogyan tovább. Egyenesen fel, hangzott a válasz. Miii??...Hogy én oda fel?...Soha! Nincs az a pénz! Alig találtam fogást a kőtömbön, a lábammal még kevesebbet. Megpróbáltam felhúzni magam, csak hason kúszva sikerült. Féltem, hogy a lábam alól kicsúszik a talaj, de szerencsére a trekking cipőm tagolt talpa nagyon jól kapaszkodott még a csúszós sziklán is. Végre feljutottam a mini vízesésen, de a további látvány se volt szívderítő. A láncos részek következtek. Az első láncnak csak az egyik vége volt rögzítve, a másik csak úgy fityegett lefele. Belekapaszkodtam, de a sáros, vizes kezemben csúszott a fém. Kénytelen voltam a kézfejemre tekerni. Meg is lett az eredménye. Sikerült felhúzni magam, viszont néhány ujjamról a lánc lehámozta a bőrt. A további részeknél egyre jobban belejöttem a sziklamászásba. Bíztam a cipő tapadásában, tarkamacska módján ugráltam a sziklákon. :) Viszonylag hamar felértem, és mikor megálltam, csak akkor éreztem, hogy teljesen kivagyok. A koncentrálás annyira lefoglalt, hogy teljesen kifacsartam testemből az energiát. Sebaj, úgy egyeztünk meg Szilárddal, hogy a szakadék után kajaszünetet tartunk. Feltöltés után elindultunk Szakó-nyereg felé. Hogy merre jártam Szakó-nyereg és Pilis-nyereg között, arról halvány fogalmam sincs. Két dolog biztos, ilyen mértékben még soha nem tévedtem le túrán, illetve ez alapvetően az én hibám volt. Általában qvic-kal túrázom, benne teljesen megbízom, ő nagyon körültekintő a tájékozódásban. Viszont mikor egyedül megyek, akkor folyamatosan követem a térképen az utat, és ha véletlenül elhagyok egy jelzést, akkor visszatérek az utolsó biztos pontig, és új utat keresek. Most mindezt felrúgtam, és követtem a tapasztalt túrázókat. A Szakó-nyeregből lefele egy középkorú túrázóval nyomultam, akit ha minden igaz Tibornak hívnak. Ha mégsem, akkor elnézést kérek tőle. :) Szilárdot innen már nem láttam. Leértünk egy köves útra, ami balra kiszélesedett, viszont jelzés nem volt sehol. Tibor már régen volt ezen a túrán, de úgy emlékezett, hogy balra kell menni. Egy jó darabig mentünk lefele, az irány jó volt, viszont az út elfogyott, jelzést pedig abszolút nem láttunk. Mondtam Tibornak, hogy menjünk vissza a köves útra, ő bele is egyezett. Alighogy elindultunk, néhány túrázó jött lefele, köztük Ibolya, akit még csak hallomásból ismertem. Vele tartott egy idősebb férfi, aki határozottan emlékezett, hogy még az út vége előtt jobbra kell kanyarodni. Mi el is kanyarodtunk, viszont ott sem volt út. Ami engem jobban aggasztott, hogy folyamatosan északnak tartottunk, ami a túra útvonalába egyáltalán nem illett. Mielőtt még elértük volna a Dunát, Ibolya végre rábeszélte a férfit, hogy orientálódjunk nyugat fele. Néhány perc múlva találtunk is egy utat, ami kivezetett egy műútra, nem messze a Hoffman fogadótól. A jelzett turistaút is eredetileg ide hoz. Itt már öten-hatan csoporttá verbuválódtunk, én pedig elkövettem a következő hibát, velük mentem. A zöld négyszögön indultunk meg délnek, felfele. Ez még nem is lett volna probléma, a p+-t is megtaláltuk, viszont a Pilis-nyeregre vezető piros már megint nem volt sehol. Egy völgyben ácsorogtunk. Végül Ibolyáék a teljes csapattal elindultak egy susnyás úton meredeken felfele. Én nem tartottam velük, egy szimpatikusabb utat néztem ki magamnak, az irány jó volt, és az is felfele ment. De még az sem volt a piros, visszaértem arra az útra, amelyen lejöttünk a völgybe. Kezdtem kétségbe esni, az eltévedés miatt rengeteg időt vesztettem, és fogalmam sincs, hogy mennyi van még hátra. Mikor később átgondoltam a dolgot, ott akkor valószínűleg egy karnyújtásnyira voltam a helyes úttól, csak valamiért nem vettem észre. Mindenesetre visszasprinteltem a völgybe, és célba vettem a susnyás emelkedőt. Húsz méter után az út eltűnt. Hát ez igazán pompás! Itt vagyok a semmi közepén, legalább húsz kilométerre a céltól, és gyorsan fogy az időm. Mielőtt pánikolni kezdtem volna, hideg fejjel átgondoltam, hogy merre keressek valami biztos tereptárgyat, amiről be tudom azonosítani, hogy hol a francban vagyok. Ekkor jutott el az agyamig, hogy a p+ folyamatosan egy műút mellett halad, és elég közel hallottam is az autók hangját. Így folytattam a kapaszkodást a dzsungelben, egy híd alatt találtam magam, ami meredek betontömbökre volt építve. Átmentem alatta, és egy vízelvezető, szűk betoncsatornában elkezdtem felfele mászni. Az autósok valószínűleg azt hitték, hogy egy nagydarab mutáns patkány mászik ki a vízelvezetőből. A térkép alapján belőttem, hogy merre lehetek, jobbra indultam a műúton. Alig mentem néhány métert, amikor rábukkantam a keresett pirosra. Döbbenten néztem a kocsiszélesnyi utat, és egyszerűen nem értettem, hogy nem vettük ezt lentről észre. Most már mindegy. A túloldalon is megtaláltam a folytatását, ami már a Pilis-nyeregre vezetett. Közben két bizonytalan túrázó kétségbeesetten kérdezte, hogy Pilisszentléleken volt-e pont. Én sem jártam ott, de nem valószínű. Nem volt lelkiismeret furdalásom, amiért kihagytam a települést, rendesen megbűnhődtem érte. Egy túrán a bizonytalanság az egyik legnagyobb ellenfél. Fogytán az idővel, nagy sebességgel robogtam a Pilis-nyeregig. Az eltévedések izgalmában megint legyengültem, öt percet szántam étkezésre és pihenésre. Közben elcsodálkoztam, hogy mennyire más így kihaltan ez a hely, én eddig mindig csak túlzsúfolva láttam a Kinizsiken. Ekkor hangokat hallottam a piros felől, és a legnagyobb ledöbbenésemre egy kis csapat érkezett élén Tiborral és Ibolyával. Ők még jobban elkavartak, mint én. Pedig már azt hittem, hogy árkon-bokron túl járnak. Innen már Tiborral mentem végig. Leküzdöttük a Fekete-követ, és Dobogókő felé vettük az irányt. Ekkor már éreztem, hogy a lábam nem egészen úgy funkcionál, ahogy kellene. Kicsit meg is zakkantam. Túl izgalmas ez a túra, nem tesz jót a szívemnek. :) Beszélgettünk Tiborral, elmondta milyen régen túrázik, és néhány jó sztorit is előadott. Elismerésre méltó eredményei vannak. Dobogókőn, ahol szintén most jártam először, letoltam két szendvicset, egy müzliszeletet, és fél liter kólát, majd zúztunk lefele a piroson. Itt már nem esett jól a futás, kicsit sántikálva próbáltam tartani a tempót Tiborral, aki végül mégis meglógott. Csak Pilisszentkereszten értem utol a kocsma mellett, ahol pecsélteltetnünk kellett. Tovább nyomultunk a Szurdok felé. Ez megint egy fantasztikusan szép hely volt. Rátérve a kékre, mér nem volt erőm a futáshoz, úgy tettem le a lábamat, hogy kevésbé érezzem a szúrást a combomban. Tibor előre ment, de nagyjából mindig látótávolságban maradt. Az órámat sasoltam, most már talán beérek szintidőn belül. Csobánka fele már ismerős volt a terep. Beértem Tibort, együtt mentünk neki az Oszolynak. Nyugodt voltam, emlékeztem a szavára: ez már csak egy kicsi hegy. Ő lehet, hogy annak látta. De én nem. qvic is ilyenekkel szokott etetni: „Mindjárt ott vagyunk” meg „Csak egészen enyhén fog emelkedni” Na igen, épphogy hegymászó felszerelés nem kell hozzá. Szóval Oszolyon felfele követtem a s+-t, csúsztam-másztam az emelkedőkön. Túratársam már rég elhúzott. Az emelkedőt újabb emelkedő követte, és megint egy újabb. Eszembe jutottak a régi szép idők, a Tepke, a Muzsla, a Nagy-Gete, a Csóványos leküzdése. Hasonlóan ramatyul éreztem magam, mint most. Aztán egy emelkedő után eltűnt a s+. Balra, egy szűk ösvényen észrevettem egy piros szalagot, kicsit beljebb még egyet. Jobb ötlet nem lévén, arra mentem, persze egy újabb emelkedőn. Kezdtem kétségbe esni, hogy megint eltévedek. Felértem a hegyre, egy tisztáson találtam magam. Sehol senki. Ilyen nincs! Újra a slamasztikában. Már-már visszafordultam, amikor úgy döntöttem, hogy ötven méternek adok még esélyt. Mázlim volt. Egy bokor után végre előbukkantak a pontőrök. Pecsételtettem, majd lassú, sétálós tempóban megindultam Pomáz felé. Tíz perc után valaki megszólalt mögöttem: „Te már megint megtaláltad a jó utat.” Majdnem hanyatt estem a meglepetéstől. Tibor ügetett el mellettem. Neki sem ez volt a legkönnyebb túrája. :) Pomázra sem úgy jutottunk be, ahogy szerettünk volna. Egyszer susnyás dzsungel keresztezte utunkat, egyszer meg óriási sziklatömbök. Kicsit már ideges voltam. Ez lesz az eltévedések túrája. Miután részletesen megismertük a Pomáz melletti mezőket, és az összes szekérutat, végre találtunk egy legyalult utat, ami a településre vezetett. Tibor kocogni kezdett lefele, én viszont csak nagyon lassan araszoltam. Pomázon megkerestem a főutat, jobbra fordultam, feltételeztem, hogy arra van a művelődési ház. Azért a biztonság kedvéért megkérdeztem egy helyi lakost. „Húúú, hát az nagyon messze van.” – hangzott a válasz, de azért elmutogatta merre menjek. A céltól éppen akkor fordult ki Tibor, amikor én érkeztem. Gratuláltam neki, ő azt mondta, hogy jó időt mentem. Az eredeti tervhez képest (11:59) tényleg jót. Pontosan 11 óra 5 perc. A rendező kérdezte milyen volt, elmondtam, hogy az eltévedések miatt legalább egy órával többet mentem. Megkaptam a kitűzőt és az emléklapot, készülődtem haza. Kíváncsi lettem volna rá, hogy Szilárd beért-e, de sajnos nem tudtam a rajtszámát. Közben hallgattam a rendezőt, valakivel beszélgetett. Az elmúlt 11 évben egyszer sem mérték le a túra távját. Valaki ma lépésszámlálóval ment, és 57 km-t mért. A rendező elismerte, hogy elképzelhető, és jövőre mindenképpen lemérik. Ekkor kezdtem kihúzni magam, és feszíteni: 57 km-en nem is mentem olyan rossz időt. :) 2005. június 04. szombat Gödöllő éjszakai 30 Táv: 27,1 km, szint: 350 m Kihevertem a Kinizsi-sokkot. Szerdára begyógyultak vízhólyagjaim, a szombat közeledtével ismét túrázni vágytam. Nappalira nem mehettem, mert közbeszólt egy apróság: államvizsgáznom kellett Pécsett. Így kapóra jött a G30 éjszakai, bár korábban már tervben volt ez a túra. Két hete a párommal nagyjából bejártuk az útvonalat, sajnos rossz tapasztalatokkal. Nappal is sikerült elkavarnunk, vaddisznókkal volt halál közeli élményünk, Margita körül pedig montisokba ütköztünk, vagyis majdnem ők ütköztek velünk. A vaddisznók kevésbé voltak veszélyesek. :) A pechsorozat szombaton is folytatódott. qvic közölte, hogy nem tart velem (most már tuti eltévedek), a rajtban kiplakátolt útvonalvázlat előtt pedig döbbenten álltam. Ugyanis a bejárt útvonal még messziről sem hasonlított a G30 útvonalához. Legalábbis az eleje és a vége. Zöld jelzés nincs is a térképen, amin el kell indulni. Pedig én négy órás teljesítésre készültem, kis övtáskával és fél liter piával. De így változott a helyzet. Mielőtt elindulnék, ki kellene deríteni a speciális mentők telefonszámát. :) Aztán jött a kárpótlás. A tömegben ismerős arc tűnt fel. Attila a hosszú botjával. Együtt zúztunk a Téry-n. Mivel volt társa (Zsolt), nem akartam oda pofátlankodni, hogy velük megyek, de azért elhatároztam, hogy amíg ismeretlen a terep, szemmel tartom őket. Nyolckor indultunk elsőként. Tényleg volt zöld jelzés. Hiába, a Gödöllői-dombságban még elég ismeretlen vagyok. Attila és Zsolt futottak, amit nem bántam, hiszen én is erre készültem. Azért figyeltem az útvonalat is. Az Antalhegyi kereszteződésnél végül feltűnt nekik, hogy keményen tartom velük a tempót, és Attila megkérdezte megyek-e velük. 6-os átlagot akarnak menni, és egyre beérni. Én éjfélre gondoltam, de egye fene, vele biztosan nem tévedek el. A 6-os átlagról csak annyit, hogy soha nem jártunk a közelében. Pap Miksa–kútig végig futottunk, ami azt eredményezte, hogy az 5,3-as ponthoz 33 perc alatt értünk. Ez testvérek között is 9,6-os átlag. Mi voltunk az elsők. Egészen Domonyvölgyig ez így is maradt, itt ért utol minket 1 db futó. Aztán a futó rossz úton fordult be Margita irányába, de a közeli 2-es ponthoz mégis hamarabb ért, mint mi. Vagy jól ismerte a terepet, vagy meglátta az erős fényt. A ponton meggyszörpöt öntöttünk magunkba. Margita felé az ég elég szépen beborult. Kicsit aggódtam, mert nem vittem esőkabátot. Mikor a nyílt terep után betérünk a susnyásba, elővettük a fejlámpákat. Közel a túra felét sikerült lámpa nélkül abszolválni. A kilátóhoz 22.15-re érkeztünk, a felfele menet kicsit lelassított minket. Pecsételés, csoki és zúztunk lefele. Ekkor már látszott, hogy talán sikerülhet éjfélre beérni. A templomrom felé bokáig süllyedtünk a homokban. Akadályozta a haladást, de ez csak a kisebbik gond volt. Hogy nagyokat nyeltem belőle, az volt a nagyobbik. 22.54, templomrom. Itt már találkoztunk a 20-as mezőny résztvevőivel is. Valaki jó irányba ment, valaki rossz irányba. Babatpusztánál nemrég induló 30-asokkal is összefutottunk. Ismét jött a számomra (és a térkép számára is) ismeretlen zöld jelzés, és elértük Gödöllőt. Az utolsó ponton már szemerkélő esőben pecsételtettünk. Már csak 3 km a célig. Nem bírta ki eső nélkül, bezzeg a Kinizsin mekkora megváltás lett volna egy kis égi áldás. De még így is szerencsénk volt. Nem sokáig esett. A városban kocogósra vettük a tempót, és lassan becsorogtunk a suliba 23.52-re (7-es átlag). Nekem sikerült a négyórás teljesítés eltévedés nélkül, a srácok pedig egy órát hoztak a tavalyi idejükhöz képest. Jó volt velük menni. 2005. május 28. szombat Kinizsi Százas - a "Nagy Hőgutás Kinizsi" Táv: 101,6 km, szint: 2770 m Az első Kinizsi Százasomat nem egészen így képzeltem el. Már év eleje óta vártam ezt a napot, készültem rá testileg-lelkileg. Tudtam, hogy nem lesz könnyű, hiszen eddig 56 km-nél nem mentem többet egyhuzamban. Persze én is hibás vagyok. Nem kellett volna figyelmen kívül hagynom az időjósokat, akik +34 fokot ígértek árnyékban. Engem nem érdekelt, mindenáron teljesíteni akartam. Végül is sikerült. De tényleg csak mindenáron. Reggel csodák csodájára HÉV-vel sikerült kijutni Csillaghegyre. Nem volt sokkal jobb, mint a busz, rengetegen voltunk. Tömegiszonyom fokozódott, amikor megláttam a rajthelyet. Szerencsére qvic már szerzett nevezési lapokat, amit még otthon kitöltöttünk. Benyomultunk az épületbe, és viszonylag gyorsan neveztünk. Négyen voltunk. qvic, két munkatársa Ákos és Gergő, illetve jómagam. Ákos és Gergő előre mentek, qvic átszerelte a teszkós reklámzacsit övtáskára, 7.10-es idővel mi is útra keltünk. A balos előtt nagyobb sebességre kapcsoltunk. Nagy-Kevélyen felfelé örömmel nyugtáztam, hogy jó formában vagyok, bízhatok a lábaimban és a tüdőmben. A csúcsra egy óra alatt értünk fel. Kevélyről futás lefelé, beértük a két srácot. Hosszú-hegy után elkövettem egy hibát, ettem egy szendvicset. Az emésztés és a pilisi emelkedő nem fért meg együtt. Ráadásul itt már érződött, hogy nagy kánikula van kialakulóban, a meleg levegő megrekedt a fák között, alig kaptam levegőt. A gyomrom teljesen felfordult, a szerpentinen behúzódtam a fák közé, megpróbáltam hányni. Nem sikerült, de nem is bántam. Két perc ácsorgás kicsit rendbe hozott, és épp jókor érkezett Ákos. qvic és Gergő előre nyomult. Ákossal sikerült felvennem egy gyors tempót, Pilis-nyeregig teljesen rendbe jöttem. Ásványvíz és ice tea nagy dózisokban, pecsételés, aztán mehetünk tovább. Kesztölcig négyen együtt futottunk. A Kétágú-hegy utáni nyílt terepen fordult meg először a fejemben, hogy a nagy meleggel problémáim lehetnek. Ennek szellemében a kesztölci sörözőben ittam fél liter kólát, felszereltem fél liter vízzel és fél liter ice teával. Néhány perc után elindultunk, Gergőt innen már nem láttam, később derült ki, hogy Dorognál kiszállt. Dorogig már kegyetlenül tűzött a nap. Teljesítményem romlott, nem tudtam lépést tartani qvic-kal és Ákossal. A vasúti töltésen botladozva már egészen biztos voltam benne, hogy Mogyorósbányáig nem lesz egy leányálom a menet. Hogy mi történt Dorog és Mogyorósbánya között, csak halovány emlékeim vannak. A műúton átkelve rögtön a fűbe rogytam egy fa alá. Nem voltam egyedül. Hárman-négyen heverésztek, és szenvedtek a melegtől. Gyorsan kiszámoltam: még 15 km a halálkatlanban. Nagyon hosszú lesz. A hőség hihetetlenül megviselt. Az árnyékban gyorsan tudtam haladni, de alighogy kiértem a napra, tíz másodperc múlva teljesen lelassultam, az energia pedig egyszerűen elpárolgott belőlem. Nem akartam addig menni, amíg rosszul nem leszek, mert az nagy eséllyel feladáshoz vezetett volna. Ezért kénytelen voltam meg-megállni, és néhány percig erőt gyűjteni a következő hűvös területig. Közben a vizes flakonomból hűtöttem a fejemet. Csak így sikerült nagyon lassan, legalább egy tucat pihenővel felérni a Nagy-Getére. qvic várt rám a csúcson, velem akart továbbmenni. Abban a pillanatban ez esélytelennek tűnt. Bokrok között ültem, szúnyogok támadtak, de a naptej miatt nem csíptek. Ettem-ittam, próbáltam visszatalálni a valóságba. qvic elmesélte mi következik. Kár volt. Már nem érzékeltem az idő múlását, nem tudom mennyit pihentem. Aztán egyszer felálltam, és elindultam kengyelfutó gyalog-qvic után. Lefele menet nagyon meredek volt, de legalább árnyékos. Nem sokáig örülhettem ennek. Jött a kék+, és pillanatok alatt visszazuhantam az előző ramaty állapotomba. qvic hiába próbált lelkesíteni, már meg sem hallottam a hangját. Az igazi mélypont Hegyes-kő fele következett be. Minden erőmmel koncentráltam, és küzdöttem a hőség ellen. Mikor egy kisebb emelkedő után megláttam egy kellemes árnyékot nyújtó fát, gondolkodás nélkül kifeküdtem alatta. Elhatároztam, hogy addig nem mozdulok, míg biztosnak nem érzem, hogy tovább tudok haladni, és leküzdeni azt a néhány nyomorult km-t, ami a pokol-15-ből még hátra volt! Kicsit elbizonytalanodtam: megéri szenvedni Mogyorósbányáig azért, hogy utána még 50 km-t gyalogoljak? Nem biztos, de akkor buktam az első Kinizsimet. Ez volt az a pont, amikor utoljára fordult meg a fejemben a feladás gondolata. Húsz-huszonöt percet hűsöltem szemben Hegyes-kővel, majd olyat tettem, ami még engem is meglepett. Futásnak eredtem, és meg nem álltam a tokodi pincékig. Halványan rémlett, hogy qvic beszélt egy kútról, ahol lehet pancsolni. Megváltás volt. A legszívesebben beledugtam volna a fejem a vödör hideg vízbe, helyette csak locsoltam a fejemet és hátamat. Eszméletlen jó érzés volt. A két fél literes flakonomat megtöltöttem vízzel, a következő rohadtmeredek emelkedőhöz jól fog jönni. 40 perc volt öt óráig, qvic-nak megígértem, hogy ötre Mogyorósbányán leszek. Elég jó lendülettel vágtam neki az emelkedőnek, a folyamatos hűtésnek (fejlocsolás) köszönhetően, két rövid megállóval felértem a tetőre. Itt már nem pihentem, hanem lekocogtam Mogyorósbányára. Hihetetlen, de még mindig ötös átlag felett voltam. Eltöprengtem, vajon optimális időjárási körülmények között már hol járhatnék. Dorog óta legalább egy órát vesztettem. A Kakukk vendéglőben qvic és Ákos várt rám. Pecsételés, fél liter kóla és két sós szendvics betolása az arcba, egy liter víz vételezése a csapból, plusz negyedóra pihenő, és nekivágtunk a második etapnak. A hőmérséklet csökkent, nyílt terepből is kevés volt már. Végre tudtam egyenletesen haladni, bár a meleg nagyon megviselt, így a szokott tempómnál lassabban pakoltam lábaimat előre. De nem kellett kényszerpihenőket tartani, és többé-kevésbé együtt haladtunk hárman. Újra élveztem a túrát, és felcsillant a remény: holnap reggel jelvénnyel térek haza. Bánya-hegyig csak egy negatívum ért: 60-nál megszületett az első vízhólyagom. Szerencsére nem volt vészes helyen. 70 előtt qvic megint elhúzott egy kicsit, Ákossal nyomultam, aki szintén összeszedett néhány vízhólyagot. Fél kilencre, még világosban értünk Bánya-hegyre. Felemelő érzés volt. A bőség zavarával küzdöttem. Nem tudtam mit egyek és igyak: kétféle gulyás, szendvics, üdítők, tea, víz minden mennyiségben várt minket. Bár az ott lézengő néhány túratárs nagyon punnyadt volt, mégis tetszett a tábor hangulata. Elhatároztuk, hogy gulyást eszünk. Eredetileg úgy terveztem, hogy csak fél tállal eszem, nem akartam úgy járni, mint a Pilisnél. De annyira finom volt, és annyira vágytam a meleg ételre, hogy már csak azt vettem észre, hogy a tál alját törölgetem a maradék kenyérrel. Közben hallgattuk a többieket. Addig Bánya-hegyre csak 150-en értek fel az 1300 indulóból, a halálkatlanban több százan feladták, és úgy tűnt, hogy nem lesz meg az ötven százalékos teljesítés. Én már biztosan teljesítem, gondoltam. Ha a lábamon már nem, akkor hason fogok bekúszni a célba. Jó poén volt, de majdnem így történt, és akkor már nem tűnt olyan viccesnek. Kaja után pia, majd elő a lámpával. Fél tíz körül vágtunk neki az éjszakai harmincnak. qvic-nak már ismerős volt a terep, gyorsan haladtunk. Egészen Koldusszállásig. Innen elkezdett emelkedni, ráadásul újabb vízhólyagok társultak a már meglévőhöz. Újra átkoztam a meleget, hűvösebb időben többet kocogtam volna, és nem terheltem volna le a talpam első harmadát a sok gyaloglással. Ákos hasonló cipőben járt, együtt szenvedtünk. A sok betonos és kavicsos út se használt. Somlyóvárig újra örökkévalóságnak tűnt az út, de egyszer csak odaértünk. qvic közölte, hogy ötös átlaggal haladva még elérjük a fél ötös vonatot. Mi a négyes átlagban is kételkedtünk, ezért előreküldtük a profi túrázót, mert neki muszáj volt korán hazamennie. Így is örültünk, hogy eddig elvezetett minket. Az utolsó tízesen már csak ketten voltunk, illetve néha csatlakoztunk másokhoz is. Mivel mi először jártunk a terepen, ezért próbáltuk tartani a lépést azokkal, akik ismerték az utat. Ennek köszönhetően megint felvettünk egy jó tempót. A talpam elviselhetetlenül fájt, de már nem törődtem vele. Az autópálya után kicsit lemaradtunk, az utolsó hegynek már csak ketten vágtunk neki. Nem volt probléma, simán megtaláltuk a jelzéseket. Lesétáltunk Szárligetre. A beton nagyon durván hatott a talpunkra. A cél előtt újra sziszegtünk egy sort. Úgy jártunk, mint két frissen avatott zombi. Átkeltünk a vasúti síneken, és végre becsoszoghattunk az iskolába, a célba. Már világos volt, 4 múlt 10 perccel. Kereken 21 óra. Igaz, még nem sok túrán vettem részt, de messze ez volt a legnehezebb. Álmomban sem gondoltam volna, hogy nem a kilométerekkel, hanem a hőség ellen kell küzdenem. Mi legyen a további K100 sorsa? Két lehetőségem van: vagy nem indulok a túrán 25 fok felett, vagy 12 hónap alatt kitalálom, hogyan védekezzek az extrém meleg ellen. Végül pedig köszönet qvic-nak a türelméért, a biztatásért, a túravezetésért, nélküle nem biztos, hogy sikerült volna. Köszönet a rendezőknek, a depósoknak, a túratársaknak. Illetve gratulálok minden teljesítőnek, kemény volt, de azért jót szórakoztunk. :) 2005. április 09. szombat Mátrabérc 2005 Táv: 55,8 km, szint: 2870 m Sokáig töprengtem, hogy vajon jó ötlet-e az első mátrai teljesítménytúrámnak a Mátrabércet választani, amit az ország egyik legnehezebb túrájának tartanak. Bíztam a téli felkészülésben, amit túrázós haverommal, qvic-kal végigcsináltunk. A különbusz fél hétre érkezett Sirokra. Mivel mi már Pesten neveztünk, ezért csak egy pecsétre és időre volt szükségünk, így 6.37-kor útra keltünk. Egy perc sem telt el, qvic már csak egy távolodó pont volt, a 6-os átlagra hajtott. Őt már csak a célban láttam újra. Kihasználva azt a néhány kilométeres részt, ahol sík vagy lejtős volt a terep, futással próbáltam kompenzálni a lassú hegymeneteket. Ez egészen jól ment. Oroszlánvárnál belelkesülve vágtam neki a közel derékszögű emelkedőnek. Még otthon kikalkuláltam az ellenőrző állomásokat 5-ös átlagra, ehhez képest az első ponthoz 13 perces előnnyel érkeztem. Lefelé menet egy szendviccsel pótoltam az elvesztett energiát. Hamarosan feltűnt a kékesi torony. Jó tempóban haladtam, míg el nem értem azt a néhány kilométeres részt, ahol a hegy oldalában, szűken futott a turistaút. Legalább 12-en egymást követve vonatocskáztunk, persze én voltam az utolsó. Jobbnak láttam nem előzni, mert könnyen a mélyben találtam volna magam. Ennek ellenére korán, 10.04-re érkeztem Kékestetőre, ahol a szervezőknek köszönhetően nem kellett sokáig időznöm. Azonnal kaptam a pecsétet, kezembe nyomtak egy pohár levest, amit már menet közben fogyasztottam el. Rövid, futós szakasz után szakadékszerű lejtő következett, ahol nem létező légtornász tudásommal nyomultam lefele. A Csór-hegyi emelkedő sem tűnt olyan barátságosnak, de még mindig frissen sikerült leküzdeni. Pecsételés, majd az összedőlt torony mellett 5 percet szántam étkezésre. A lefele utat futva tettem meg, ekkor már több mint fél óra előnyöm volt az 5-ös átlaghoz képest. Már-már mosolyogtam magamban, hogy nem is olyan nehéz ez a túra, amikor a hegy lábánál teljesen váratlanul csapott le rám az első holtpont. A Rudolf-tan. elágazás előtti diszkrét emelkedőkön már alig bírtam felmenni. Aztán feltűnt a távolban egy frissítő pont. Először csak délibábnak hittem. A szervezők pontosan tudták, hogy hol merül ki a lelkes túrázó, 6 deci szörp után visszanyertem korábbi erőmet, és megszokott tempómban vágtam neki Galyatetőnek. A síházban kaptam pecsétet. A kedves, büfés nénitől vettem fél liter ice teát, amit ott helyben leöntöttem a torkomon. Ekkor már elég meleg volt az idő, vágytam a hideg üdítőre. Egy hosszú, jól futható szakasz következett Mátraszentlászlóig, ahol elkanyarodtam a teázó felé. Rengetegen voltak. Bepréseltem magam a szűk helyiségbe, fél bögre teával szénné égettem a nyelvem, aztán futva elindultam Vörös-kő irányába. Hosszú szakaszon szokatlanul egyedül voltam, se előttem, se mögöttem senki. Felértem Vörös-kőre, pecsét, majd irány Ágasvár. A túra legszebb része következett. De messze nem a legkönnyebb. Rátérve a kék háromszögre, felnéztem a sziklás csúcsra. Úgy terveztem, hogy erőltetett tempóban megmászom, majd újra zúzhatok lefelé. A tervet nem tudtam teljesíteni. Mire felértem Ágasvárra (vagyis csak azt hittem, hogy az már az), az erőm szinte teljesen elhagyott. Ez még csak a kisebb probléma volt. A nagyobbik ott tornyosult előttem, elkerekedett szemekkel bámultam a következő bazinagy hegyet, ami már az „igazi” Ágasvár volt. Egy enyhe lefolyású szívinfarktus után, szinte nulla energiával, laposkúszásban indultam meg a hegyen felfelé. Közben utolértem egy iskolás csoportot, mindenki ki volt készülve (velem együtt). Örökkévalóságnak tűnt, mire a második holtpontomat leküzdve felértem a csúcsra. Pecsételés után nem törődtem a kullancsokkal, leheveredtem a fűbe, ettem-ittam, és próbáltam visszanyerni erőmet és lelki egyensúlyomat. Közben fél füllel hallgattam a többieket, egy 3,5 km-es lejtős szakaszról beszéltek, ami már Mátrakeresztesre visz le. Remek, legalább visszanyerem a felfele elvesztett időt. Nem egészen így történt. Olyan meredek volt a lejtő, hogy tíz körmömmel kapaszkodtam a földbe, nehogy idő előtt leérjek törött nyakkal. A gravitáció egyik fától a másikig dobált. Így ment ez 500 méteren keresztül, mire végre le nem értem az Ágasvári turistaházhoz. Itt eltüntettem fél liter hideg kólát, majd felfrissülve lekocogtam Mátrakeresztesre. 7 óra 50-nél jártam, és 12 km volt a célig. Felmerült bennem egy őrült ötlet: 10 órán belül kellene teljesíteni a túrát. A frissítő pontnál ittam egy pohár szörpöt. A patakban megáztattam a bal lábamat, cipővel, zoknival együtt. Persze nem volt szándékos, csak megcsúsztam az egyik kövön, és bokáig merültem a jéghideg vízben. Vizes cipőben cuppogtam tovább. Jó lenne a 10 órás teljesítés, de egy dologról megfeledkeztem: a Múzsláról. Persze tudtam, hogy létezik ez a hegy, útközben rémhíreket is hallottam róla. Én ezeket figyelmen kívül hagytam. Elhatároztam, hogy gyorsan túljutok rajta. Szép álom volt. Emelkedők végtelen sora következett, én a harmadik holtpontommal küzdöttem. Az ágasvári eset után még mindig voltam annyira naiv, hogy azt gondoljam: az első csúcs a Múzsla lesz. Mekkorát tévedtem! Félóra hegymenet után az éhségtől és fáradtságtól elgyötörve már lassabban haladtam egy mozgássérült éti csigánál is. Amikor végre megpillantottam a pontőröket, nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek. A céltól már csak egy 7 kilométeres lejtő választott el, és 70 percre voltam a 10 órás teljesítéshez. Félig kifogyott tartalék-erőforrásaimra alapozva meglódultam lefele. Félútig egy srác mögött futottam, aztán már nem bírtam vele tartani a tempót. Viszont a távolban feltűnt Szurdokpüspöki. Osztottam-szoroztam: túl messze van, nem érek be. Mégis futásnak eredtem, pedig a térdeim már nem lelkesedtek érte. A bevezető földút előtt dobtam egy hátast, ezt már meg sem éreztem. A földúton a futásom gyaloglásba torkollott. A célegyenesben qvic figyelte az érkezőket, kérdezte az időmet. Még 40 másodperc a 10 óráig, mondtam. Már itt van a cél, mondta ő. Erre mindketten sprintelni kezdtünk az iskola felé. Mint kiderült egy percet sietett az órám, így 16.36-ot írtak a lapomra. Így történt, hogy az első Mátrabércemet 10 órán belül teljesítettem. Az első találkozásom a Mátrával nagyon jól sikerült. A Mátrabérc egy gyönyörű tájakon vezető, embert próbáló túra, jó szervezéssel. Szerencsére még az időjárás is kedvezett. Jövőre ugyanitt.











Ingyenes honlapkészítő
Profi, üzleti honlapkészítő
Hirdetés   10
Végre értem amit angolul mondanak nekem, és megértik amit mondok.

KÖSZÖNÖM NOÉMI!