2008. május 24. szombat
III. Terep Százas
Táv: 100,07 km Szint: 2875 m
Megint sikerül feleannyit aludnom, mint ami szükséges lenne. Persze ez a tavalyi semmihez képest még mindig több. Ráadásul most először kiélvezhetem a vidéki élet hátrányait, idő hiányában qvic-nál húzom meg magam, hogy reggel még időben kiérjünk a rajthoz. Zúgó fejjel és nagyon fáradtan ébredek négy után. Nincs gáz, végül is csak egy 100 km-es terepfutó-versenyen veszek részt. Rövid pakolást követően felülünk a metróra, ahol már Ákos vár minket. Ha Ákos jön velünk egy túrára, az csakis kemény túra lehet. A hévnél már gyülekeznek a futók, Árpád-hídnál Ritchy is csatlakozik hozzánk. Ahhoz képest, hogy majd’ elalszom, egész jó a hangulatom, pedig az is megfordul a fejemben, hogy hagyni kellene az egészet, és nem leégetni magam. Én meg az ultrafutás, soha még köszönő viszonyban sem álltak egymással, talán nem kellene erőltetni, ami nem megy. Aztán az elmúlt hónapok edzéseire gondolok, és meggyőzőm magam. Lesz, ami lesz. Menjünk.
Csillaghegyen megcélozzuk a közösségi házat, mosdó után a rajtszám feltűzésével bajlódunk. Sajnálom, amiért egy apró baki miatt rosszul kerültem fel az előzetes rajtszámfelvételi listára, így anonim lettem, másoknak még a fórum-nickjét is feltüntették. Csillaghegy-Tata 100,07 km. Nem lehet közömbösen nézni a rajtszámra. Aki rátekint, abban vagy tiszteletet ébreszt, vagy komplett idiótának nézi a viselőjét. Sajnos nagy eséllyel az utóbbi emberekből van több. Mire visszaérünk az orvosi rendelő elé, már mindenki tolongva várja a rajtot. Még gyorsan leadom a táskámat, és az utolsó pillanatban lecserélem a hosszú ujjú pólómat rövidre. Majd -balazs- egy nagy tülköléssel útnak indít minket.
Róka-hegynek vesszük az irányt, a nagy tömeg a piroson trappol felfele. Úgy tűnik, mindenki fut, pedig az út elég merészen emelkedni kezd, de végül is ez egy futóverseny vagy mi a szösz. Aztán a Hegymászó utcánál már visszaveszünk a tempóból. Erősen zihálok, kell még egy kis idő, míg beáll a pulzus a megfelelő frekire. Az ösvény bejáratánál érdekes szitu alakul ki: sorba kell állni, hogy bejussunk az erdőbe. Többen poénosan megjegyzik: ez mínusz két perc. Nézem van-e ismerős a környéken, de nincs. qvic már biztosan a Kevélyt mássza, Ákos és Ritchy valószínűleg mögöttem. Keresnem kellene egy „nyulat”, akit tudnék követni egy ideig. Egy hátizsákos hölgy mögé érkezem, elég jó a tempója. A fák között szlalomozunk, viszont amint kiérünk a földútra, a hölgy távolodni kezd. Nem jó a tempója. Jobb. No mindegy. Többen beelőznek, de nem akarok sodródni a tömeggel, fogunk még találkozni fiúk. A műút után ismét emelkedni kezdünk, itt már többségünk okosan halad: erős tempóban séta. Ezüst-Kevélytől kis hullámvasutazás, majd egy nagyobb szusszanás és fent is vagyunk. Dugóka elő, dugás (0:58), és tovább.
Egész jó időben felértem, konstatálom magamban, amikor váratlanul elhúz mellettem Ritchy és Ákos. Most ők ilyen gyorsak, vagy én vagyok lassú? Nem sokat töprengek rajta. Az biztos, hogy visszafogottabban megyek, mint ahogy terveztem, de sajnos még nincsenek tapasztalataim a száz kilis futások terén. Nem tudom, hogyan fog reagálni a szerveztem, ha 50 után még azt mondom neki: már csak még egyszer ennyi, és vége. Mindenesetre megyek a saját tempómban, és közben azt veszem észre, hogy kezd szétszakadni a mezőny. De nem is akárhogy. Hosszú-hegy lábánál már teljesen egyedül vagyok. Egy pillanatra megijedem, hogy talán letértem a jelzésről, de minden oké. Milyen túra is ez? A Kinizsi? Na ne viccelj, és hol az 1500 ember? Lazán megmászom a hegyet, 2:01-nél pecsételnek. Innen 18 perc alatt elérem az első frissítő pontot. Véletlenszerűen nyúlok a finomságokért, nápolyi, csoki, ropi, jöhet minden, csak a gyümölcsökkel bánok csínján, sajnos még bennem vannak a tavalyi rossz emlékek. Míg elkólázgatok, jönnek bőven a résztvevők, köztük a hátizsákos hölgy is. Valahol leelőztem, de észre sem vettem. Már egy tucatnyian lehetünk, amikor odébb állok. Egy srác társaságában megyek neki a Pilisnek. Nem sokáig beszélgetünk, ő egy kicsit más kategória. „Csak” a K100-on indult, de 18 km-en 20 percet hozott rajtam, és estére már otthon akar lenni, mert másnap bringás hegyi maratonra megy.
Nem bírom megállni, hogy ne fussak a pilisi szerpentinen, ezzel vagy hat-hét embert magam mögé utasítok. Itt sűrűn ellenőrizgetnek, nehogy vágjunk. Az első ágnál Csanyánál van dugás, majd a rajtszámot írják fel kétszer, és a végén még egy dugás. A nyeregig tartó hosszú szakaszon lágyan meglegyint egy holtpont. Mi a fene, nem vártam ilyen koránra. Talán mégsem kellett volna futni a szerpentinen. Szerencsére lejtők következnek, a pontra már korgó gyomorral érkezem (3:36). A büfében kiválasztom a gyomromnak legközömbösebb italt, fél liter narancslevet küldök egy szendvics után. Annyira telítődőm, mintha egy fél téglát nyeltem volna le. Nem is erőltetem a futást egy darabig, a korábban lehagyott egyének kezdenek visszaszivárogni. Egyébként az egész útvonalon 10-12 arcot figyeltem meg, akikkel hasonló tempót mentem.
A Kétágú-hegyig visszatér az erőm, lekocogok a műútra, ahol többen tapssal bíztatnak. Endorfinnal tölt el a gesztus, és rendkívül motivál. Ugyanúgy, ahogy a söröző melletti frissítő pont is (4:33). Itt is bekólázom, viszont flakonom nincs, a camelbakot közvetlenül nem tudom vízzel megtölteni. Ezért beviharzok a sörözőbe, kérek egy fél literes szénsavmentes ásványvizet. Helyette kapok egy háromdecis szénsavasat. A pultossal pompásan megértjük egymást.
A vizet beöntöm a tevehátamba, az üveget megtöltöm a mosdóban, ha már ott vagyok, jól meg is mosakszom. A rendezők figyelmeztetnek, hogy vigyázzunk a meleggel, a nap már rendesen éget. Nem örülök neki. A Pokol 15 következik.
A frissítés miatt a lábaim visznek előre, Kesztölc határáig ismét feljebb kúszok az eredménylistán néhány hellyel. Átfutok a főúton, és ezzel már magam mögött tudhatom a Pilist. Visszanézek a gyönyörű hegyekre. Hát nem is tudom, nekem túl könnyűnek tűnt. Hol itt a trükk? Nem sokat várat magára.
Szerencsére nincs akkora por, mint vártam, viszont a meleg valóban odacsap. A hőháztartásom tartja magát, simán tudok futni Dorogig, majd fent a töltésen is. Rémképek ugranak be a 2005-ös Kinizsiről, amikor itt teljesen elgyengülve vánszorogtam, körülöttem óriási porfelhők, és vagy 45 fok hőmérséklet. Brrr! Belegondolni is rossz. Most azért sokkal barátibb a helyzet. Az OW frissítőnél magamhoz veszek még fél liter ásványvizet, és kifejezetten jó hangulatban és jó erőben vágok neki a Nagy-Getének. Egy hölgy tart velem, ez jó, legalább a tetőig együtt mehetünk. Hát nem megyünk együtt. Ma már másodszor szembesülök a ténnyel: sok hölgy nem is olyan törékeny, mint amilyennek tartják őket. Félúttól megint egyedül maradok. És ekkor már érzem, hogy gáz van. Tudom, hogy nem illik ilyet mondani, de én hogy utálom ezt a hegyet!!! Pedig nagyon szép, és tekintélyt parancsolóan magasodik, szinte sugárzik belőle az energia, csak az a baj, hogy én semmit nem érzek belőle. Az útvonal lehető legrosszabb pontján van. Ránézek az órámra, dél múlt kicsivel. A nap ezerrel tűz, letaglóz. Ráadásul se felfele, se lefele nem lehet gyorsan haladni. Gondolkodom, hogy megálljak-e egy extra frissítésre, de talán kibírom a csúcsig. Csak az bibi, hogy a következő csúcs még nem a végső csúcs. Balra csodálatos a kilátás, most nem nagyon élvezem. Még néhány emelkedő, és megpillantom a keresztet (itt nyugszik piedcat, a T100 hősi halottja). A menetidőm még egész elviselhető (6:05), viszont képtelen vagyok rögtön tovább menni. Lerogyok egy árnyékos kőre, eszem-iszom, néhány percet pihenek. Közben negyven gyerek érkezik, és elindulnak lefele. Hát ilyen nincs! Már csak ez hiányzott! Most már kevésbé jó hangulatban indulok utánuk, és megkezdem az ereszkedést a nyaktörő úton. Hamar utolérem a gyerekcsapatot, szerencsém van, nagyon udvariasak, mindenki félreáll, ami nem kis feladat ezen a vacak ösvényen. Valaki még a fára is felcsimpaszkodik, csakhogy el tudjon engedni. Közben hajráznak, és jó utat kívánnak. Köszi mindenkinek.
Félig kilábalok a sokkból, mire leérek a hegy lábához. A földúton egy kis vízfolyásba mártogatom kezeimet, és próbálom hűteni a fejemet. Itt két embert érek utol, a kék+-en le is maradnak. Ez az út se változott semmit tavaly óta. Nagy dózisokban nyelem a port, kézzel-lábbal kapaszkodok felfele a közel derékszögű emelkedőn. Mire végre felérek, a hőháztartásom kezd felborulni. Előkapom a tartalék vizemet, és egy adagot a fejemre öntök. Ezt a szakaszt másképp nem tudnám elviselni. Ahogy síkká válik a talaj, ismét futni kezdek, de időnként újra alkalmaznom kell a közvetlen hűtést. Hegyeskő (6:49) előtt még üdvözlöm azt a fát, aminek árnyékában 2005-ben eltöltöttem háromnegyed órácskát, féllábbal a hőgutában, azon töprengve, hogy hol lenne érdemes feladni.
A tokodi pincéknél elég nagy a népsűrűség, mikor odaérek. Nem akarok sok időt itt tölteni, már így is sokat vesztettem a Gete miatt. A kútnál megmosdom, a frissítőnél iszom egy pohár vizet, aztán megrohamozom a Kősziklát. Most sem lopja be magát a szívembe ez a kis „kövecske”. Az eddig gyakorlattal ellentétben, most megállás nélkül megmászom, majd már egy kicsit megfáradva zúzok le Mogyorósbányára. Táv: 51,5 km, szint: 1650 m, menetidő: 7:40.
Először azt hiszem, hogy csak hallucinálok, amikor Ritchy-t látom kijönni a Kakukk vendéglőből. Pedig ő az. Aztán újabb meglepetés: Ákos bent kólázgat. Örülök a srácoknak, bár tudom, hogy nekem még kell egy kis idő pihenésre, így nem mehetek rögtön utánuk. Szendvics, jégkrém, kóla, mosakodás, víztöltés, és még egy kis szusszanás. Nyolc órával indulok útnak. Nyugodt vagyok, hiszen a nehezét már letudtam, később már nem lesz olyan meleg sem, és még van kilenc órám a szintidőből. A pihenés sokat használ, Péliföldszentkeresztig az öreg-kői kaptató kivételével jó tempóban tolom a szekeret. Az Öreg-kő (8:28) eddig teljesen ismeretlen volt számomra, a pihenőnél dugással kell rögzíteni az időt.
A következő ponton egy egyházi szertartás kellős közepébe csöppenek, kicsit furcsán néznek rám az éneklő, imádkozó, ünnepi ruhába öltözött emberek. Semmi probléma, kicsit koszos vagyok, kicsit büdös, de máris megyek. A hölgyektől megkapom a pecsétet (8:42), majd a frissítő ponthoz megyek, ahol már Ákos vár. A pont éppen akkor zár. Ezt nem igazán értjük, hiszen azért még szintidőn belül vagyunk, ráadásul még vannak páran mögöttünk. De nem is ez a probléma, hanem a pusztamaróti pont zárása, ami óratíz múlva esedékes. Esélytelen.
A legbefordulósabb szakasz következik. Nem mondhatnám, hogy holtpont, mert energiám van, még motivációm is, és a táj is egészen káprázatos. Viszont a folyamatos, nyílt emelkedők annyira elveszik a kedvem a futástól, hogy már a sík részeken is gyalogolok. Ráadásul még mindig meleg van, és egyre fáradó szervezetem már nehezen tudja tartani a hőmérsékletet. Talán ha nem két és fél órát alszom az éjjel, nem lenne ilyen problémám… Fokozza a káoszt a fejemben, hogy egy helyen el is kavarok, és tíz percbe telik, míg visszatalálok a kékre. És ha már lúd, legyen kövér, az utolsó emelkedőn a jobb bokám tompán fájni kezd. Pompás. Ha az utolsó harminc kilométeren szenvedni fogok, az nem lesz valami jó élmény. Jobbról bejön a piros, ami már jelzi, hogy hamarosan megérkezem. Végre. Pusztamarót (10:17).
A beígért fantasztikus Salomon frissítésből már nem maradt semmi, hiszen a pontnak elvileg már zárva kellene lennie. Helyette citromos vizet és szalámis kenyeret kapok, de most ennek is örülök. Leülök bekenni a bokámat, de felesleges, nem használ semmit. Közben a dugókás hölgy megkérdezi, hogy sokan vannak még utánam? Én nem láttam senkit. Alighogy kimondom, vagy harminc ember zúdul le a ponthoz vezető úton. Na jól beégtem. Viszont ami nagyon meglep, hogy olyan arcok is felbukkannak, akikről azt hittem, már árkon-bokron túl járnak. A nagy tömegből másodikként indulok tovább, és megkezdem a mászást a Gerecsére. A hangulatom megjavul, annak ellenére, hogy folyamatosan emelkedem. A nap kezd lemenni, és teljesen más színben tünteti fel az erdőt. Csodálatos. Azért azt nem mondhatnám, hogy a végén már nem várom, hogy megjelenjen a Bányahegyi pont (11:30).
Először iszom teát az út folyamán, és nagyon jól esik. A biztonság kedvéért még töltök vizet a camelbakba is, aztán indulok is tovább. Számomra furcsa szakasz következik, hiszen világosban még nem jártam erre. Akkor nem is gondoltam, hogy valaha fogok. A létráknál lévő nyakig érő bozótos kifejezetten tetszik, négyen jövünk itt össze, kicsit kommandózunk. Elég gyorsak vagyunk, a kullancsoknak esélyük nincs, hogy ránk akaszkodjanak. Aztán a létrázás már rendszeressé válik, kezdem szobafestő-mázolónak érezni magam.
Vértestolnai műút (12:31). Már ennek a pontnak is zárva kellene lennie, ezt szóvá is teszi a hölgy. Valami furcsa oknál fogva itt már olyan jókedvem van, hogy még az a beszólás se enyhíti, mi szerint a pont a lassú futók miatt van még nyitva. Pohár kóla után nyúlcipőt is húzok. Nagyon meglepődöm saját magamon, de Koldusszállásig olyan gyors kiliket futok, mint az elején. Közben rám csörren qvic, aki már a célban pihenget, majd Ákos is, aki néhány perccel lehet előttem. Bevár a pontnál. Az erdő már kezd sötétedni, amikor megérkezem Koldusszállásra (13:13). Tekintetem megakad az ananászon. Hurrá, tíz pont a rendezőknek. Barackot sehol sem mertem enni, nehogy újra látogassam azokat a bokrokat, mint tavaly, az ananászra viszont teljesen közömbös a gyomrom, most néhány kilót is megbírnék enni. De nem húzhatom az időt, menni kell, már nincs sok.
A hátralévő 16 kilit Ákossal gyűröm le, aki nagyrészt gyalogol, de ez nem jelent semmit, ugyanis futva is alig bírok lépést tartani vele. A bejárás előnyeit élvezzük, a jelzést nem is nézem, fejben van az útvonal. Ennek köszönhetően a fejlámpát már csak a vadászház előtti völgyben vesszük elő. A ponthoz bőven a zárás előtt érünk (14:50), újabb tíz pont a rendezőknek a citromos jeges teáért (a kólát már nagyon untam). Innen már csak ereszkedni kell, gyors tempóban tesszük, kivéve az utolsó völgyet, ahol az árok partján néhol halálfélelmem van. Sajnos elég rossz a látásom, sötétben még rosszabb, így csak araszolgatni tudok. Aztán jönnek az aszfaltos szakaszok, bokám erősen tiltakozik. Bár felhős az ég, mégis csillagokat látok a fájdalomtól. Vagyis nem fáj, csak másképp jó.
Nézzük az óránkat, jól állunk, de nehogy má’ az utolsó órában érkezzünk be. Húzzunk bele! Ákos hetes átlagot gyalogol, én sántikálva futok mellette, Baj előtt többen hajráznak, és már előre gratulálnak. Szép volt fiúk! Jól esik, mint mindig. A templomnál a bíztatást fiatalok csapata folytatja, gyerünk már csak 3 km! A fejlámpa fényében megvillan a Tata tábla. Nem igaz! Megjöttünk! Csatakiáltással rontunk be a városba. Egy balos, majd a főút, és már látni a fényeket. Át a kapu alatt, mutatják az irányt merre menjünk be a táborba, végigfutunk az udvaron (de rohadt hosszú ez az udvar!), aztán már csak a tapsot hallom meg az ujjongást. Hát igen, ők valóban tudják mit éltünk át. Cél az asztalnál, még utoljára dugunk egyet, és KÉSZ!!! Célidő: 15:53:49.
Hát ennyi volt. Megkapjuk a megérdemelt okleveleket, jelvényt, pólót, sört. Betámolygunk az étkezdébe, kikérjük a gulyást, ami inkább krumplileves, ugyanis hús nincs benne, de ez már a legkevésbé sem érdekel. Ritchy rogy le mellénk, negyedórával ért be hamarabb, arcáról leolvasható a 100 km viszontagságai. A fáradtság olyan hirtelen csap le rám, hogy majdnem belebukom a levesbe. Még arra nincs erőm, hogy megegyem. Örülni tudok, de ébren maradni nem. Egy ágyat kérek! Helyette qvic áll elő a kocsival, még egyszer köszi, pompás ötlet volt, nem tudom hogyan bírtam volna ki hajnalig. Még szombat van, amikor elindulunk haza.
Nem állíthatom, hogy lefutottam 100 km-t, hiszen sokszor inkább szombat délutáni sétára hasonlított a dolog, semmint ultrafutásra. De számomra mégis sokat jelent, és ezt már senki nem veszi el tőlem. Így utólag visszagondolva nem tűnt olyan nehéznek, szerintem gyalogolva teljesíteni sokkal brutálisabb. De azért a Gete-Pusztamarót szakasz elég durva volt. Soha rosszabbat, és ha mindenki úgy akarja, akkor jövőre ismét rajthoz állok. Végül köszönet a rendezőknek ezért a fantasztikus eseményért, általuk szombaton sok ember született újjá.
2007. május 19. szombat
Kinizsi Százas, ami nekem csak 52 lett :(
Kicsit fura nap volt a szombat, nincs értelme nagy beszámolóhoz, csak címszavakban:
Négy hónapos felkészülés, 350 km túra, futás, lazítás; előnevezés; előző este korai lefekvés, nem alvás, reggel kótyagos ébredés; 6.45-ös indulás; Kevélyre föl megzuhanás, töprengés a visszaforduláson, mégis tovább; Hosszú-hegy után felébredés, megy ez jobban is, kocogás, gyaloglás, kocogás; egy új sportital kipróbálása, rémes íze van, a gyomromnak sem tetszik, nincs más, muszáj ezt inni; Pilis-nyeregben vacogás, miért van itt ilyen hideg, a vacak sportital rossz hatásának megduplázása fél liter almalével, a barack már elfogyott; Kesztölc fele a probléma megjelenése, furcsa hangok hallása a hasam környékéről; a sörözőben sorban állás a mosdó előtt, talán egy nagy generál rendbe hoz, óriási tévedés, a java még csak most jön; napsütés és halálkatlan, meg sem kottyan; a Gete megállás nélküli meghódítása, guggolás a bokorban, ennek már a fele sem tréfa; zúzás le a hegyről, a gyomrom kivételével minden frankó, se a Hegyes-kő se a Kőszikla nem állíthat meg; fél ötkor érkezés Mogyira, pecsételés, na nem a lapra, hanem majdnem a nadrágba, toporgás a wc előtt, valaki a budin ülve tanulmányozza a Gerecse térképet, végre bejutás, de nincs megkönnyebbülés, alighogy végzek, ismét menni kellene; húsz perc ücsörgés Szilárdi Tomi depójában, majd döntés: feladás, hasmars nélkül simán meg lett volna a húsz órás teljesítés, egy óra szitkozódás, újra wc, majd a mentőcsapat felhívása: vigyetek haza; közben telefon qvic-tól (T100-as modell, a legújabb fejlesztés): néhány órácskával megdöntötte saját rekordját, legalább neki sikerült, miért nem kínáltam meg a csodaitalból :); este nyolc után mentőcsapat érkezése, viszlát Gerecse, viszlát Kinizsi Százas.
2005. május 28. szombat
Kinizsi Százas - a "Nagy Hőgutás Kinizsi"
Táv: 101,6 km, szint: 2770 m
Az első Kinizsi Százasomat nem egészen így képzeltem el. Már év eleje óta vártam ezt a napot, készültem rá testileg-lelkileg. Tudtam, hogy nem lesz könnyű, hiszen eddig 56 km-nél nem mentem többet egyhuzamban. Persze én is hibás vagyok. Nem kellett volna figyelmen kívül hagynom az időjósokat, akik +34 fokot ígértek árnyékban. Engem nem érdekelt, mindenáron teljesíteni akartam. Végül is sikerült. De tényleg csak mindenáron.
Reggel csodák csodájára HÉV-vel sikerült kijutni Csillaghegyre. Nem volt sokkal jobb, mint a busz, rengetegen voltunk. Tömegiszonyom fokozódott, amikor megláttam a rajthelyet. Szerencsére qvic már szerzett nevezési lapokat, amit még otthon kitöltöttünk. Benyomultunk az épületbe, és viszonylag gyorsan neveztünk. Öten voltunk. qvic, két munkatársa Ákos és Gergő, a párom, aki a 40-en indult, és jómagam.
Ákos és Gergő előre mentek, qvic átszerelte a teszkós reklámzacsit övtáskára, 7.10-es idővel mi is útra keltünk. A balos előtt búcsút intettünk a páromnak, és nagyobb sebességre kapcsoltunk.
Nagy-Kevélyen felfelé örömmel nyugtáztam, hogy jó formában vagyok, bízhatok a lábaimban és a tüdőmben. A csúcsra egy óra alatt értünk fel.
Kevélyről futás lefelé, beértük a két srácot.
Hosszú-hegy után elkövettem egy hibát, ettem egy szendvicset. Az emésztés és a pilisi emelkedő nem fért meg együtt. Ráadásul itt már érződött, hogy nagy kánikula van kialakulóban, a meleg levegő megrekedt a fák között, alig kaptam levegőt. A gyomrom teljesen felfordult, a szerpentinen behúzódtam a fák közé, megpróbáltam hányni. Nem sikerült, de nem is bántam. Két perc ácsorgás kicsit rendbe hozott, és épp jókor érkezett Ákos. qvic és Gergő előre nyomult. Ákossal sikerült felvennem egy gyors tempót, Pilis-nyeregig teljesen rendbe jöttem. Ásványvíz és ice tea nagy dózisokban, pecsételés, aztán mehetünk tovább.
Kesztölcig négyen együtt futottunk. A Kétágú-hegy utáni nyílt terepen fordult meg először a fejemben, hogy a nagy meleggel problémáim lehetnek. Ennek szellemében a kesztölci sörözőben ittam fél liter kólát, felszereltem fél liter vízzel és fél liter ice teával. Néhány perc után elindultunk, Gergőt innen már nem láttam, később derült ki, hogy Dorognál kiszállt.
Dorogig már kegyetlenül tűzött a nap. Teljesítményem romlott, nem tudtam lépést tartani qvic-kal és Ákossal. A vasúti töltésen botladozva már egészen biztos voltam benne, hogy Mogyorósbányáig nem lesz egy leányálom a menet.
Hogy mi történt Dorog és Mogyorósbánya között, csak halovány emlékeim vannak. A műúton átkelve rögtön a fűbe rogytam egy fa alá. Nem voltam egyedül. Hárman-négyen heverésztek, és szenvedtek a melegtől. Gyorsan kiszámoltam: még 15 km a halálkatlanban. Nagyon hosszú lesz.
Arra még tisztán emlékszem, hogy a Getén felfelé felhívott a párom, és közölte, hogy beért a 40-es célba hét órán belül. Örültem neki, Mogyorósbányáig ez volt az utolsó pozitív gondolatom. A hőség hihetetlenül megviselt. Az árnyékban gyorsan tudtam haladni, de alighogy kiértem a napra, tíz másodperc múlva teljesen lelassultam, az energia pedig egyszerűen elpárolgott belőlem. Nem akartam addig menni, amíg rosszul nem leszek, mert az nagy eséllyel feladáshoz vezetett volna. Ezért kénytelen voltam meg-megállni, és néhány percig erőt gyűjteni a következő hűvös területig. Közben a vizes flakonomból hűtöttem a fejemet. Csak így sikerült nagyon lassan, legalább egy tucat pihenővel felérni a Nagy-Getére. qvic várt rám a csúcson, velem akart továbbmenni. Abban a pillanatban ez esélytelennek tűnt. Bokrok között ültem, szúnyogok támadtak, de a naptej miatt nem csíptek. Ettem-ittam, próbáltam visszatalálni a valóságba. qvic elmesélte mi következik. Kár volt.
Már nem érzékeltem az idő múlását, nem tudom mennyit pihentem. Aztán egyszer felálltam, és elindultam kengyelfutó gyalog-qvic után. Lefele menet nagyon meredek volt, de legalább árnyékos. Nem sokáig örülhettem ennek. Jött a kék+, és pillanatok alatt visszazuhantam az előző ramaty állapotomba. qvic hiába próbált lelkesíteni, már meg sem hallottam a hangját. Az igazi mélypont Hegyes-kő fele következett be.
Minden erőmmel koncentráltam, és küzdöttem a hőség ellen. Mikor egy kisebb emelkedő után megláttam egy kellemes árnyékot nyújtó fát, gondolkodás nélkül kifeküdtem alatta. Elhatároztam, hogy addig nem mozdulok, míg biztosnak nem érzem, hogy tovább tudok haladni, és leküzdeni azt a néhány nyomorult km-t, ami a pokol-15-ből még hátra volt! Kicsit elbizonytalanodtam: megéri szenvedni Mogyorósbányáig azért, hogy utána még 50 km-t gyalogoljak? Nem biztos, de akkor buktam az első Kinizsimet. Ez volt az a pont, amikor utoljára fordult meg a fejemben a feladás gondolata.
Húsz-huszonöt percet hűsöltem szemben Hegyes-kővel, majd olyat tettem, ami még engem is meglepett. Futásnak eredtem, és meg nem álltam a tokodi pincékig. Halványan rémlett, hogy qvic beszélt egy kútról, ahol lehet pancsolni. Megváltás volt. A legszívesebben beledugtam volna a fejem a vödör hideg vízbe, helyette csak locsoltam a fejemet és hátamat. Eszméletlen jó érzés volt. A két fél literes flakonomat megtöltöttem vízzel, a következő rohadtmeredek emelkedőhöz jól fog jönni. 40 perc volt öt óráig, qvic-nak megígértem, hogy ötre Mogyorósbányán leszek.
Elég jó lendülettel vágtam neki az emelkedőnek, a folyamatos hűtésnek (fejlocsolás) köszönhetően, két rövid megállóval felértem a tetőre. Itt már nem pihentem, hanem lekocogtam Mogyorósbányára. Hihetetlen, de még mindig ötös átlag felett voltam. Eltöprengtem, vajon optimális időjárási körülmények között már hol járhatnék. Dorog óta legalább egy órát vesztettem. A Kakukk vendéglőben qvic és Ákos várt rám. Pecsételés, fél liter kóla és két sós szendvics betolása az arcba, egy liter víz vételezése a csapból, plusz negyedóra pihenő, és nekivágtunk a második etapnak.
A hőmérséklet csökkent, nyílt terepből is kevés volt már. Végre tudtam egyenletesen haladni, bár a meleg nagyon megviselt, így a szokott tempómnál lassabban pakoltam lábaimat előre. De nem kellett kényszerpihenőket tartani, és többé-kevésbé együtt haladtunk hárman. Újra élveztem a túrát, és felcsillant a remény: holnap reggel jelvénnyel térek haza.
Bánya-hegyig csak egy negatívum ért: 60-nál megszületett az első vízhólyagom. Szerencsére nem volt vészes helyen. 70 előtt qvic megint elhúzott egy kicsit, Ákossal nyomultam, aki szintén összeszedett néhány vízhólyagot.
Fél kilencre, még világosban értünk Bánya-hegyre. Felemelő érzés volt. A bőség zavarával küzdöttem. Nem tudtam mit egyek és igyak: kétféle gulyás, szendvics, üdítők, tea, víz minden mennyiségben várt minket. Bár az ott lézengő néhány túratárs nagyon punnyadt volt, mégis tetszett a tábor hangulata. Elhatároztuk, hogy gulyást eszünk. Eredetileg úgy terveztem, hogy csak fél tállal eszem, nem akartam úgy járni, mint a Pilisnél. De annyira finom volt, és annyira vágytam a meleg ételre, hogy már csak azt vettem észre, hogy a tál alját törölgetem a maradék kenyérrel. Közben hallgattuk a többieket. Addig Bánya-hegyre csak 150-en értek fel az 1300 indulóból, a halálkatlanban több százan feladták, és úgy tűnt, hogy nem lesz meg az ötven százalékos teljesítés. Én már biztosan teljesítem, gondoltam. Ha a lábamon már nem, akkor hason fogok bekúszni a célba. Jó poén volt, de majdnem így történt, és akkor már nem tűnt olyan viccesnek.
Kaja után pia, majd elő a lámpával. Fél tíz körül vágtunk neki az éjszakai harmincnak.
qvic-nak már ismerős volt a terep, gyorsan haladtunk. Egészen Koldusszállásig. Innen elkezdett emelkedni, ráadásul újabb vízhólyagok társultak a már meglévőhöz. Újra átkoztam a meleget, hűvösebb időben többet kocogtam volna, és nem terheltem volna le a talpam első harmadát a sok gyaloglással. Ákos hasonló cipőben járt, együtt szenvedtünk. A sok betonos és kavicsos út se használt.
Somlyóvárig újra örökkévalóságnak tűnt az út, de egyszer csak odaértünk. qvic közölte, hogy ötös átlaggal haladva még elérjük a fél ötös vonatot. Mi a négyes átlagban is kételkedtünk, ezért előreküldtük a profi túrázót, mert neki muszáj volt korán hazamennie. Így is örültünk, hogy eddig elvezetett minket.
Az utolsó tízesen már csak ketten voltunk, illetve néha csatlakoztunk másokhoz is. Mivel mi először jártunk a terepen, ezért próbáltuk tartani a lépést azokkal, akik ismerték az utat. Ennek köszönhetően megint felvettünk egy jó tempót. A talpam elviselhetetlenül fájt, de már nem törődtem vele.
Az autópálya után kicsit lemaradtunk, az utolsó hegynek már csak ketten vágtunk neki. Nem volt probléma, simán megtaláltuk a jelzéseket. Lesétáltunk Szárligetre. A beton nagyon durván hatott a talpunkra. A cél előtt újra sziszegtünk egy sort. Úgy jártunk, mint két frissen avatott zombi. Átkeltünk a vasúti síneken, és végre becsoszoghattunk az iskolába, a célba. Már világos volt, 4 múlt 10 perccel. Kereken 21 óra.
Igaz, még nem sok túrán vettem részt, de messze ez volt a legnehezebb. Álmomban sem gondoltam volna, hogy nem a kilométerekkel, hanem a hőség ellen kell küzdenem. Mi legyen a további K100 sorsa? Két lehetőségem van: vagy nem indulok a túrán 25 fok felett, vagy 12 hónap alatt kitalálom, hogyan védekezzek az extrém meleg ellen.
Végül pedig köszönet qvic-nak a türelméért, a biztatásért, a túravezetésért, nélküle nem biztos, hogy sikerült volna. Köszönet a rendezőknek, a depósoknak, a túratársaknak. Illetve gratulálok minden teljesítőnek, kemény volt, de azért jót szórakoztunk. :)
