Bejelentés


...a természet körülölel

Ingyenes Angol online nyelvtanfolyam kezdőknek és újrakezdőknek. Ráadásul most megkapod ajándékba A Hatékony Angol Tanulás Titkai tanulmányom.





Keresés a honlapon





Futás és teljesítménytúra 2006-ban


2006. december 31. vasárnap Éves túraösszesítő 2006 Természetesen ez az év sem úgy alakult, ahogy szerettem volna, de azért illik megemlékezni a 2006-os túrákról. Túrák száma: 14 db Megtett táv: 387,9 km Megmászott szint: 11254 m Túrázással eltöltött idő: 3 nap 5 óra 15 perc Átlagsebesség: 5,35 km/h Átlagemelkedés: 28,71 m/km Leggyakrabban látogatott tájegység: Budai-hegység (5 túra) Leghosszabb: Bükk 50 (50,3 km) Legrövidebb: Himbi-limbi a Libegő alatt (15 km) Legszintesebb: Beac Maxi Éjszakai 50 (1750 m) Legalacsonyabb: Maléter Pál emléktúra 15 (50 m) Leghosszabb idő terepen: Beac Maxi Éjszakai 50 (10 óra 2 perc) Legrövidebb idő terepen: Budai tájakon 15 (1 óra 58 perc) Leggyorsabb: Budai tájakon 15 (8,2 km/h) Leglassúbb: Téli teljesítménytúra (3,52 km/h) Legmeredekebb: Himbi-limbi a Libegő alatt (54 m/km) Leglaposabb: Maléter Pál emléktúra 15 (3,19 m/km) Legjobb „feeling”: Téli Mátra 42 (tél, hó, Mátra, futás, szabadság) Legrosszabb „feeling”: Gödöllő Éjszakai 30 (eső, sár, csúszkálás, befordulás) Legszebb: Őszi 30-as teljesítménytúra a Burok-völgyön keresztül Legcsúnyább: ilyen nem volt :) Legjobb rendezés: Budai kilátók Legnagyobb csalódás: tulajdonképpen az összes kedvencem kimaradt (Mátrabérc, Kék-Balaton, Piros 85) Futások 2006-ban (a túrafutásokon kívül): kb. 114,8 km Jövőre nincs semmi tervem, mivel úgysem jön be. A célom: amikor csak lehet megtisztelni a természetet teljesítménytúrázással, terepfutással, kirándulással. 2006. október 14. szombat Budai kilátók Normafa, 7.40. Nevezek. Az itiner elején egy fura dizájnos építmény, nem veszek róla tudomást. Viszont ami feltűnik, hogy a túrakönyvvel ellentétben nem 20 km/400 m a túra paramétere, hanem 23 km/700 m. Na igen, elég furcsának találtam, hogy a környék összes hegyét meg kell mászni, és csak 400 m a szintemelkedés. Első állomás az Erzsébet-kilátó, nem mászom fel, úgysem látnék semmit a ködtől és párától. A Kaán Károly kilátóba fellépcsőzöm, de minek, csak a sűrű ködben gyönyörködhetem. A Kis-hárs hegyi kilátóba felmásznék, de nem lehet, mert lezárták, életveszélyes. A Hárs-hegyi körúton útbaigazítok két túratársat, majd nyomulok lefele a piroson. Fél tíz körül érek Fekete-fejre, pontőrspórolás, a vaskályhán található évszámot kell a lapra felírni. Érzem, hogy a kedvenc hegyem egy kicsit neheztel rám, amiért idén csak ötödször látogatom meg, ellentétben a tavalyi húsz alkalommal. Megígérem neki, hogy az Online-on újra jövök. Petneházy-lovardánál pacisimogatás, jól esik neki, bár látom a szemén, hogy arra a szendvicsemre fáj a foga, amit közvetlen előtte csomagoltam ki táplálkozás céljából. A kereszteződésben szokás szerint sokan figyelmen kívül hagyják a monumentális piros nyilat, ami balra mutat, és szépen levágják azt a néhány száz métert, ami kivezeti a Julianna-majori műútra. A hegyoldalban, a villanyvezetékek alatt készítek egy egészen jó panorámás fotót a János-heggyel, a Hárs-heggyel és a Fekete-fejjel. Vörös-pocsolyánál újabb pontőrspórolás, fákat kell számolgatni. A piros háromszög elején egy ismerős túrázóba botlom, szintén Józsi, akivel tavaly a Piros 85-ön találkoztam Dömösnél. Nem értette a faszámolgatásos dolgot, elárulom neki a bűvös számot. :) Már így is elkavart rendesen, megkerülte a Fekete-fejet, és Adyliget felől rohamozta meg. A Tarnai-pihenőnél kicsit elidőzőm, szemet és lelket gyönyörködtető a látvány. Közben Józsi felvilágosít, hogy az itineren található építmény a Csergezán-kilátó, amit nem rég húztak fel a Nagy-kopasz tetején. Tizenöt perc alatt el is érjük, fel is mászunk. Remek ez a kilátó, szerintem tiszta időben az egészen távoli hegyeket is meg lehet szemlélni. A könyöklőn feliratok tájékoztatnak, hogy abban az irányban milyen hegyek, városok találhatóak. Remélem a szemétlerakók és a grafitizők jó későn fognak rátalálni. Józsi hamarabb indul. A kilátó lábánál egy fura család ötéves tagjai cifrákat káromkodnak, ami a csövön kifér. Nagy-kopaszról lefele kocogok, lehagyom Józsit is. Zöld háromszög után zöld sáv, majd irány a cél. Nagykovácsi, 11.56. Befutó. Józsi előttem adja le az itinerét. Akaratlanul levágott az útból, így úgy előzött meg, hogy észre se vettem. Gigantikus oklevelet kapunk, sarkára állítva, rajta az útvonalvezetés, és fotókkal illusztrálva az ellenőrző pontok. Pazar. Csak a vitrinben alig fér be. :) A kitűzőn természetesen az új Csergezán-kilátó tündököl. A Csillagszem étteremben levest kérhetünk, kétféléből választhatunk. Csülkös bableves, majdnem olyan eufórikus élményt nyújt, mint a túra. Még utána küldök egy kólát és egy csokit. Nem sokkal fél egy előtt elindulunk a buszhoz. Józsival egyetértünk, hogy remek túra volt. További Budai fotók 2006. július 29. szombat Budai tájakon 15 Január óta nem futottam túrán. Az edzések is elmaradtak. Május végétől kezdtem újra kocogni sík terepen, aztán július közepén a bogácsi kiruccanásunkat összekötöttük egy 26 km-es futással a Bükkben. Bár szerintem volt az 28 is, mert többször is sikeresen eltévedtünk, bozótharccal, tehéntrágya-mezőn átgázolással színesítettük a futást. Így a végére kimerültek és büdösek lettünk. :) Szombat reggel elszüttyögtem az időt, így nem sikerült hét előtt kijutni Hüvösvölgybe, pedig kilencre mindenképpen vissza akartam érni, elkerülve a kánikulát. Nevezéskor furcsa volt azt írni a lapra, hogy először indulok a túrán, ugyanis annak idején, amikor kezdtem a terepfutást, ezt az útvonalat néztem ki edzésnek, így már számtalanszor lefutottam több verzióban. 7.13-kor csak sikerült elindulnom. Néhány perccel korábban startolt egy futó hölgy, elhatároztam, hogy utolérem, bár az üldözés nem az erősségem, mint tavaly kiderült. Míg el nem értem a sárgát, meg sem éreztem az emelkedőket. Aztán felfele már sétáltam, és feltűnt előttem a futó hölgy, akit aztán a kék O kereszteződése után le is előztem. A kilátóhoz 27 perc alatt értem fel. A gyalogos-invázió ellenére gyorsan kaptam pecsétet. Lefele begyújtottam a rakétákat. Hiányoltam, hogy Szépjuhásznénál nincs ellenőrző pont, ezt a hatalmas kitérőt nagyon könnyen le lehet vágni, és a hangokból ítélve ezt többen meg is tették. :) Mielőtt lekanyarodtam volna a piroson, mögöttem feltűnt a futó hölgy, tartotta velem a tempót. Lefele a köves úton eszemen száguldásba kezdtem. Néha belementem olyan szituációkba, hogy a végén már becsuktam a szemem, mert nem akartam látni, ahogy kitöröm a bokámat. Ilyen gyorsan szerintem még sosem értem le a Fekete-fej lábához. Aztán az első emelkedő megfogott. Itt éreztem először, hogy nyár van. Ahogy abbahagytam a futást, úgy ömlött rólam a víz, mintha akkor másztam volna ki az uszodából. Kedvenc budai hegyem most nem volt szimpi, pulzusom lassan felkúszott 180-ig. A csúcson örültem a pontnak és a lejtőnek. Bedobtam egy mogyorós csokit, meg néhány kekszet, futás tovább. A lovarda után jött a második pukli az útban, amit persze sokan levágtak egyenesen a jelöletlen úton. Én ragaszkodtam a megszokott útvonalhoz. A Julianna-majorhoz vezető műútról lefordultam jobbra, és az emelkedő megint megfogott. A domboldalon visszanéztem a hegyekre, jó volt őket újra látni. Ekkor következett az az alattomos lankás emelkedő egészen a p+-ig. Nagyon jól ment. Teljesen meglepődtem magamon. Ahhoz képest, hogy nem vagyok formában, erőlködés nélkül suhantam felfele. A ponton megkaptam a pecsétet, zúzás lefele a p+-en. Az út aljában mobil ellátó pont csokival kínált, de nem kértem. Megelőztem budai-H.G. sporttársat, és befutottam Remeteszőlősre. A városi-napos-sík útnál már csak a városi-napos-emelkedős utat utálom jobban. Végre elértem a Remete-szurdokot, mindjárt kellemesebb a klíma. Gyönyörű völgy, remekül futható lankás lejtő, hűvös levegő, madarak csicsergése, patak csobogása. Illetve ez utóbbi elmaradt, ugyanis a patak ki volt száradva (!). Ránéztem az órámra, és már akkor tudtam, hogy nagyon jó időt megyek, magamhoz képest. A k+ aszfaltján lefutottam Hüvösvölgybe. Az időm 1:58:16 lett, ami a második legjobb időm ezen az útvonalon. Nem is rossz. Megkaptam az oklevelet és kitűzőt, kajával, piával kínáltak. Sokan még csak akkor indultak, hiszen még negyed tíz sem volt. Viszont a nap már teljes erőbedobással sütött, ezért már örültem, hogy végeztem. Kellemes volt. 2006. június 10. szombat Gödöllő éjszakai 30 (a sárdagasztás folytatódik…) Túra, vagy focivébé? Ez volt a kérdés szombaton. Én marha, a túra mellett döntöttem. Persze nem magával a túrával volt bajom, hiszen ez az egyetlen alkalom az évben, amikor megtisztelem a Gödöllői-dombságot. Az időjárás vett palira. Egész héten figyeltem az időjárás-jelentést, nem ígértek sok jót. Viszont szombat délutánra már napsütés volt kilátásban, és valóban, egész kellemes idő volt. Tartott ez este nyolcig, amikor leszálltam Gödöllőn a HÉV-ről. Felnéztem az égre, és egy bazinagy felhőt láttam, ami szépen lassan beborította az egész égboltot. Na ekkor kellett volna visszafordulnom. Helyette neveztem, és indultam. Még kis sem értünk a városból, amikor lassan, de biztosan esni kezdett. Meglepetésre, az Antal-hegyre vezető út még nem volt túlságosan sáros, aztán hosszan beton következett. Az első problémát az az uszoda jelentette, ami Babatpuszta előtt borította be az utat. Bokáig gázoltam benne. Az volt a szerencsém, hogy otthon, az utolsó pillanatban a gore-texes cipő mellett döntöttem. Bíztam benne, hogy nem lesz akkora sár és víz, hogy 27 km-en beázzon a csuka. Hát tévedtem. Az első kilométereken a visszafordulást fontolgattam, és gondolatban az időjós macát szidtam, aki bepalizott a jó idővel. :) Nem vagyok egy puhány alak, hogy meghátráljak egy kis esőtől, de azért járok túrázni, hogy jól érezzem magam, és nem azért, hogy sárdagasztás közben zuhanyozzak. Domonyvölgybe vezető úton másfél méteres vízmosások fogadtak, amiből egy túratárs segítő keze húzott ki. A fejlámpát a sárga elérésekor vettem elő, persze nem a fejemre tettem, mert percek alatt beázott volna. Kézben tartva ráhúztam a dzsekim ujját. Az első tíz kilcsi nagyon befordulósra sikerült, aztán jött a megváltás egy beszédes, idősebb túratárs személyében. Csatlakozott hozzám, és az út nagy részét végigbeszéltük. Így ő húzott ki a mélypontból. A sárdagasztás csak akkor következett. Csúszkáltunk össze-vissza, nehezen tudtunk talpon maradni. Margita felé visszafütyültem egy kis csoportot, aki elég rossz helyen keresték a jelzéseket. Felfele, a sok esőtől dzsungelszerű susnyás nőtt az útra. Pompás. A vizes bozótharctól a nadrágom szétázott, a vizes anyag szépen rátapadt a combomra, meglehetősen kellemetlen érzést okozott. Miért nem Argentínának szurkolok otthon? :) Felértünk a toronyhoz, innen már laza menet lesz. Naivitásom miatt mindig csalódom. Lefele a piroson jót dagonyáztunk. Már nem is néztem hova lépek, mindegy volt. Néha lábszárközépig süllyedtem a trutymóban. A cipőm már nem bírta tovább, beázott. Közben az eső váltakozó ritmusban esett. Mögöttünk egy srác hevesen panaszkodott, hogy mennyivel jobb lett volna otthon, a fotelban, chips és sör mellett meccset nézni. Megnyugtató volt, hogy nem csak én vagyok ilyen balek. :) Azért becsületesen küzdöttünk. Igazoltunk az utolsó pontnál, a pontőröknek is részvétet kívántunk, még néhány órát kint lesznek. Cuppogtunk vissza a zöldön Antal-hegyre, sáros trutyi, emelkedő és túrázók hada lassított minket. Az autópálya utáni lejtő már csak hab volt a tortán. Sikerült megúszni seggelés nélkül. E nélkül is csodásan néztünk ki. Még kettő előtt beértünk, és átvettük a jutalmunkat. Némi vigaszt nyújtott a szépen megrajzolt kitűző. Aztán várhattam másfél órát az első HÉV-re. Újra bebizonyosodott, hogy az időjárás képes a könnyű túrákat is extrém kalandtúrákká változtatni. Igaz, hogy a június az egyik legesősebb hónap, de ez egy kicsit már túlzás. Arról nem is beszélve, hogy a 10-12 fokos hőmérséklet sem megszokott ilyentájt. Mikor beértem az iskolába, ösztönösen megfogtam a radiátort, hogy fűtenek-e, mert fáztam a vizes ruhában. Egy kellemes, nyári éjszakán nem érdekelt volna. Mindenesetre ezen a nyáron (is) sok, dagonyás túrára számíthatunk. 2006. május 27. szombat K-40 (40 km sárdagasztás) Több hónapos kihagyás után, egy makacs betegség kilábalásának utolsó stádiumában érkezett május utolsó szombatja, ami nem múlhat el Kinizsi nélkül. Persze korábban kicsit másképpen képzeltem az egészet, kocogva-gyalogolva 17 órás K100 teljesítés. Szép álom. Majd jövőre. A negyvenes távot már kétszer teljesítettem, tudtam, hogy nem egy laza túra, de úgy gondoltam, talán ezt még kibírom. Velem tartott egyik munkatársam, Dia, aki mostanában kezdett el lelkesedni a hegyek iránt, és ez volt az első teljesítménytúrája. A szervezők megint kitettek magukért. A kellemes idő ellenére, meglepően kevés embert találtunk a nevezésnél. Talán azért, mert a százasok nevezhettek előre is, vagy mert a futók többsége tömegrajttal indult a terepszázason. Mindenesetre negyedóra elég volt a nevezéshez, és egyéb folyó ügyeket is el tudtunk intézni. 7.40-kor indultunk útnak. Az előző napi esőzéseknek köszönhetően szép sáros talaj fogadott minket, és az egész túrán nehézségeket okozott. Talpunk úgy csúszott, mintha télen, fagyos talajon gyalogolnánk. Ez persze jól kivette az erőnket. Másik probléma az volt, hogy folyamatosan figyelni kellett, hogy elkerüljük a zakózást. Elég lett volna egy esés, és nem lehetett volna minket megkülönböztetni a varacskos disznótól. Néha feltűnt egy-egy túrázó, nyakig sárosan. Ők nem úszták meg a dagonyázást. Diának néha önbizalom-támogatásra volt szüksége, kicsit megijedt a kemény emelkedőktől. Nyugtattam, hogy simán felérünk, pedig néha még magamban sem bíztam. Szerencsémre, a szervezetem az egész túrán nem hagyott cserben, a doki is azt mondta, hogy a túra csak az egészségemre válhat. Végre a szervezők találtak egy jó helyet, a Kesztölc előtti, utolsó ellenőrző pontnak. Emlékszem, legelső Kinizsi túrámon kis híján elmentem a Kétágú-hegynél kolbászoló pontőr mellett, és vissza kellett gyalogoljak. Egy évvel később, már a sörözőbe költöztek, ami praktikus (különösen a sörözőnek), de semmi plusz élményt nem nyújtott. Ez a kilátó terasz viszont tökéletes hely. Pazar a kilátás, kellemes élmény itt megpihenni néhány percre. Pilis-nyeregnél kaptunk egy lejárt szavatosságú müzli szeletet, majd a célban még egyet. Inkább kihagytam. Viszont a kóla jól esett. Végül 9 óra 10 perc lett a teljesítési időnk, ami mindkettőnk számára tökéletesnek bizonyult. Dia talán rászokik a teljesítménytúrázásra, én pedig újra elkezdhetem gyűjteni a kilométereket. További Kinizsi fotók 2006. január 28. szombat Téli Mátra 42 Sokat töprengtem azon, hogy milyen jelzőkkel illethetném ezt a túrát, de végül is arra jutottam, hogy szavakkal nehéz kifejezni. Profi szervezés, felejthetetlen, gyönyörű tájak, és nem utolsósorban olyan időt sikerült futnom, amiről nem is álmodtam, pedig már két hónapja erre készülök. Tavalyi csúcstúrám egyértelműen a Mátrabérc volt, nem tudom, hogy idén lesz-e olyan túra, ami túlszárnyalná a Téli Mátrát. Úgy tűnik, bejön nekem ez a hegység. Ezért megérdemli ez a túra, hogy írjak róla egy részletes beszámolót. Íme. Hét körül gördülünk be kocsival Mátrafüredre. Az utasok: Ritchy, qvic és én. A parkoló dugig van kocsikkal, még éppen találunk helyet. Bent is tömeg fogad minket, de úgy tűnik gyorsan megy a nevezés. Én is beállok a sorba. A srácokkal elhatározzuk, hogy fogócskázunk. Mivel én vagyok a leglassúbb, én leszek az űzött vad. :) Fél óra előnyt kapok, a fiúk megpróbálnak befogni. Így egyedül indulok el 7.22-kor. Már jó páran elindultak előttem, így az útvonalon szinte hömpölyögnek az emberek. Szerencsére a terep egész tűrhető, nem kell térdig gázolni a hóban, ha előzni akarok. Nem szeretnék erősen kezdeni, de azt veszem észre, hogy Lajosháza fele a lankás lejtőkön magamhoz képest eszement tempót diktálok. Dobom előre a lábam, hogy minél távolabb fogjak talajt. Két futót is utolérek (!). Na ez új tőlem. :) Sokan önzetlenül elengednek, amiért hálás köszönetet mondok, legalább nem kell zúznom a porhóban. Teljesen váratlanul érkezik az első pont, 46 perc alatt érek oda (6,3 km). A várt sorban állás elmarad, fél perc alatt végzek a pecsételéssel. Remek, széles út következik, simán haladok tovább, és még mindig gyorsabban, mint szeretném. De a lábam egyszerűen visz előre. Nem kell sokat várnom a lassításra. Szűkül az út, nagyobb a hó. Még nagyobb a hó. A fene, most már nehezemre esik tartani a tempót, lassítok. Egy fenyves mellett haladok el, hihetetlenül szép a táj. Egyre meredekebbé válik utam, és magasra kell emelnem a lábam, hogy haladjak. Mátraszentimre előtti emelkedőn először sétálok bele. Kihasználva a lassabb menetet, puszedliket majszolok, és iszom. 9.23-ra érek Mátraszentimrére, a második ponthoz (14,5 km). Vakarom a fejem, ez így nem lesz jó. Meglesz ennek a böjtje. Túl gyorsan kezdtem, nem fogom bírni a végét. De fáradtságot abszolút nem érzek, és nagyon lelkes vagyok. Ráadásul a „vadászaim” (Ritchy és qvic) sem értek még utol. :) A turistaházban a pult mögött álló kedves hölgy szívélyesen invitál a teákhoz. Elmondása szerint, bal kézre a langyos, jobb kézre a forró teák vannak. A bal oldaliakból választok, lehajtom a felét. Szénné égetem a nyelvem és a torkom. Tüzet okádok. Szóval ez volt a langyos. Elképzelem, milyen lehet a forró. Eszem még egy csokit. Közben befut a Csóványos-család azzal a picike lánykával. Gyorsan megiszom a maradék teámat, és elhúzok, mielőtt felidegesíteném magam. Egyébként is nagyon bemelegedtem, nincs kedvem egy jó kis Tüdő Gyuszihoz. Galyatető felé az első emelkedők nem hatnak meg. Nem futok, de keményen nyomom a gyaloglást. Aztán azok a kellemes lejtők! Szenzációs. Majd jön egy nagyobbacska hegymenet. Fejemben megjelenik a térkép, ha jól emlékszem ez az emelkedő nem hosszú. Mondom nem hosszú. De tényleg nem hosszú! (Nem a francokat.) Majd hirtelen bejön jobbról a kék, meg egy lejtő, és újra visszatér jókedvem. Két futóval kerülgetjük egymást. Viszonylag hamar felérek a ponthoz (10.04, 18,7 km), ahol ugyancsak fél percet töltök, újabb csoki, és megyek tovább. Zúzás lefele, eltátott szájjal. A táj ugyanis… na mindegy. Mindenki tudja, milyen gyönyörű volt. Megfogadom, hogy egyszer normál tempóban is teljesítem a túrát, fényképezővel. Közben utolér egy srác. Mögöttem fut, nem akar lehagyni, mondja, hogy menjek nyugodtan. A széles útra rátérve, beszélgetni kezdünk. Nyomom, ahogy bírom, a srác, aki egyébként Tamás, pedig simán tartja velem a tempót nem éppen futásra alkalmas szerkóban (kabát, farmer). Ja, és közben beszél. Vörösmarty fele az emelkedő kissé megfog. Kezdek éhes lenni, a csokik már nem telítenek. Tamás elhúz egy kicsit (!), alig bírom utolérni. Mellettünk kispistázók futnak a műúton. 11-re érünk a fogadóhoz (26,5 km), ahol már megint millióan vannak, itt jön be a rövidtáv. Pedig olyan jó volt ezzel a néhány emberrel haladni. Na ennek vége. Levesért kisebb hadsereg áll sorba, én nem teszem. Viszont muszáj ennem, így előkapom fél zsemlémet. Tamás közli, hogy elindul előre, majd utolérem. Aha. Persze. A célban (!). Öt perc kaja, és nyújtás után elindulok a P+-en, amely valóban egy alattomos útnak bizonyul. Néha elég szépen emelkedik, ráadásul a porhó és a lefagyott jégbordák véletlenszerűen váltogatják egymást, itt nehéz a terep. A tömegről nem is beszélve. Öt-hat embert csak úgy tudok leelőzni, ha erőteljes kartempóval gázolok a hóban. Éppen arra gondolok, hogy hol lehetnek már a többiek, amikor majdnem zakózom egyet egy jégbordán. Őrült karkörzéssel maradok csak talpon. Ekkor valaki megszólal a hátam mögött: „Úgy megnéztem volna, hogy milyet esel!” Ritchy ér be, az első vadász. :) qvic még sehol, állítólag néhány perccel van lemaradva. Fél percet beszélek a sráccal, nem is tudnék többet, mert villámgyorsan távolodik. A nehéz útviszonyok ellenére ez a szakasz elég jól megy, a fogadónál jól belaktam, van energiám. 40 perc alatt érek a Pisztrángos-tóhoz (29,7 km). A következő szakasz Kékesig nem éppen a túra fénypontja. De ezen nem csodálkozom. 2,8 km és 350 szint. Semmi futás, egyenletes gyaloglós tempót szándékozom menni. A K+ még nem is olyan borzasztó. Nemsokára már halljuk a tetőn zajló bulik zaját. Már nincs messze! Tévedés. De mekkora. Felérek a Sötét-lápa nyeregbe. Reménytvesztve nézek körül. Te jó ég! A Mátrebércen is erre jövünk, ami azt jelenti, hogy bizony még brutális részek következnek. Már csak csoszogni bírok. Fura, de nem vagyok túlzottan fáradt, a lábam nem fáj, levegő van, de mégis képtelen vagyok gyorsabban haladni. Szívverésem száma már régen átlépte az infarktust okozó pulzusszámot. Nem messze a tetőtől egy idős hölgy ül egy kidőlt fán. Szerinte a Kékes évről évre magasabb, de az is lehet, hogy ő évről évre öregebb. Igazából nem értem, hogy miért panaszkodik, én 28 évesen is alig bírok felmászni, ő pedig büszke lehet magára, hogy ennyi idősen is képes rá. Elismerésre méltó. Majdnem egy órámba telik a hegy megmászása. 8 napon túl gyógyulós köszönetet mondanék annak a rendezőnek, aki kitalálta az útvonalat. :) Egy nagyon édes, de nagyon finom tea után 12.32-kor indulok tovább az ország legmagasabb pontjáról. Most már biztos vagyok benne, hogy beérek 7 órán belül. qvic még mindig sehol. Kis séta után bekapcsolom a turbót, és a remekül futható lejtőkön száguldozok. A P+-en a rohadtul csúszós helyeket a rendezők komfortossá tették néhány rögzített kötéllel. Ez jó ötlet volt. Kicsit féltem ettől a szakasztól, nem akartam kitörni a nyakam. Így viszont könnyedén leküzdöm a nehéz akadályokat. A piros viszont elég nehéz terepnek bizonyul. Mindenhol jégbordák, megfagyott vízátfolyások az úton. Egy lejtős részen elég jól begyorsulok, aztán jön egy kanyar. A kanyar után pedig jeges lejtő. Már képtelen vagyok megállni. Piruett, dupla sasszé, angolspárga. Kétségbeesetten nézek körül, nem látta-e valaki mutatványomat, és már fetreng a röhögéstől. Szerencsére egyedül vagyok. Viszont elég szerencsétlenül mászok ki az út szélére, a lábaim csúszkálnak össze-vissza, alig bírok talpra állni. Jobban járok, ha mostantól jobban figyelek az útra, és óvatosabban haladok. Gyökeres-forráshoz olyan jó időben érek, hogy már a 6 és fél órában is biztos vagyok. Hihetetlen, de nagyon jól megy a vége. Ugyanolyan átlagot megyek, mint az elején. Innen már gyerekjáték a befutás. Végigfutok Mátrafüred fő utcáján, befordulok az iskola felé. Az udvaron kis híján dobok egy hátast, de aztán szerencsésen beérek. 6 óra 16 perc a vége. Alig hiszem el! Néhány perccel később qvic is befut, a második vadász nem tudott elkapni. :) Hogy miért? Azt szerintem elmeséli ő a saját beszámolójában. Az oklevél és kitűző átvétele után, teázás, átöltözés, palacsintázás, majd indulunk haza. 2006. január 07. szombat BUÉK 20 Én tettem újévi fogadalmat: 2006 a futások éve lesz. Ez egy kicsit nagyképű fogadalom, mert valójában én nem vagyok futó, csak próbálnék az lenni.  Jó kezdésnek bizonyult a BUÉK, az utolsó két túrám is MVTE-es volt. Így jár az, aki keveset túrázik. Nem akartunk korán kelni, és korán indulni, így 9 előtt érkeztünk Hűvösvölgybe. A várt nagy tolongás elmaradt, gyorsan tudtunk nevezni, 9.05-ig még wc és útvonal-ellenőrzés is belefért. Kicsit aggódtam a terepviszonyok miatt, lefagyott, jeges hó nem éppen a futáshoz való. Mindegy, nyomjuk neki, legfeljebb kitörjük a nyakunkat. A rajtnál fél füllel hallottam egy lányt, aki kuncogva megjegyezte: valaki „cicanadrágban” túrázik. Ez a valaki én voltam, alighanem a téli futós nadrágomra értette megjegyzését.  Túratársammal ellentétben, én nem csípem, ha rögtön az elején emelkedők sorozata várnak minket. Aki volt a túrán, az tudja, milyen kellemes volt a kezdet. Hármashatár-hegy, 4 km, 350 m szintemelkedés, anyád! qvic tolta neki, sajnos nem kötött kötelet magára, amivel húzzon, így csak a saját erőmben bízhattam. Kicsit meglepődtem, mert jobban ment, mint vártam. Aztán a sárga végénél lévő emelkedő letörte lelkesedésemet. Pulzusom a csillagos égben járt, néha elfogyott a levegő, kegyetlen volt a mászás. A kék körön újra futni kezdtem, de éreztem, hogy az előbbi sokkot nehéz lesz kiheverni. Felértem a ponthoz, qvic megvárt, én meg sorban álltam pecsétért. Közben ettem-ittam, és igyekeztem nem elájulni. Lefele menet végre rendbe jöttem. Csúszott, de tűrhető volt a talaj. Egész jó lépéshosszokat produkáltam. Leértem Fenyőgyöngyéhez, qvic sorban állt. Hirtelen azt hittem, itt is pont van, de csak frissítőt osztogattak. Én nem kértem, qvic sem, kiállt a sorból, és mentünk tovább a kéken. Felfele. Többen másfele mentek, nem igazán értettük miért, de nem is töprengtünk rajta sokat. Aztán hirtelen jobbról többen megjelentek, túrázók, kutyahegyek. Fura volt, hogy jó néhány embert többször is leelőztünk. Ejnye-bejnye, kispistázók!  Még Árpád-kilátó előtt a kéken beértünk két srácot, meg három kutyát. (Vagy négyet?) Két németjuhász szívesen kocogott velem, amíg nagy nehezen vissza nem hívták őket a gazdik. Jött a hegymenet, én meg kitapasztaltam, hogyan lehet csúszós talajon, felfele, bokából futni. Igaz, hogy úgy néztem ki, mint aki nem tudta visszatartani székletét, de legalább hatásos volt. Nem fáradtam el, és haladtam is. A kilátónál qvic bevárt, zúztunk lefele. Itt bemutattam néhány nyaktörő mutatványt. A zöld útvonalnak a következő része nem szimpatikus nekem, főleg a sok aszfalt és lépcső miatt. Nem is ment olyan jól. qvic is beszólt: többet vár rám, mint fut.  Én nem röhögtem. Magamhoz képest, még így is jót mentem. Ami még igazán említésre méltó volt a túrán, az a Nagy-Hárs-hegyre vezető út. Sajnos már ismertem a terepet, tudtam, hogy a túra végére nem lesz kellemes a meredek kaptató. Kisebb holtpontot éltem túl. Pecsételés után jött a legjobb rész, lefele a kilátótól. Nagyon élveztem. Végül is 11.45-re értünk be. Edzésnek jó volt a túra, a táj nem igazán hagyott bennem mély nyomot, főleg azért, mert már ismetrem. A célban jól esett a virsli, a teljesítésért kapott jelvény pedig nagyon szép. Otthon folytattam a virslievést, és belecsobbantam egy kád forró vízbe, hogy szokás szerint ráncosra áztassam magam.







Ingyenes honlapkészítő
Profi, üzleti honlapkészítő
Hirdetés   10
Végre értem amit angolul mondanak nekem, és megértik amit mondok.

KÖSZÖNÖM NOÉMI!