Bejelentés


...a természet körülölel

Ingyenes Angol online nyelvtanfolyam kezdőknek és újrakezdőknek. Ráadásul most megkapod ajándékba A Hatékony Angol Tanulás Titkai tanulmányom.






Keresés a honlapon





Futás és teljesítménytúra 2007-ben


2007. november 17. szombat Pata 32, avagy kicsi Hanák Kolos télen :) A héten elterjedt a médiában, hogy az ország több részén havazott. qvic rögtön ráizgult a hírre, és közölte, hogy őt nem érdekli a Budai-hegység, inkább megy a Mátrába havat taposni. Na azt lesheted, gondoltam, biztos voltam benne, hogy hó helyett csak sárban fogunk dagonyázni, nyakig. Mint később kiderült, mindkettőnknek igaza lett. :) Kicsit kómásan, félig csukott szemmel érzékelem, hogy egy településre érkezünk. Gyöngyöspata, informál a tábla. A háttérben gigantikus hegyek húzódnak. Persze ez csak viszonyítás kérdése, a nepáliak valószínűleg körberöhögnének. :) Újra itt vagyok a Mátrában, az éven már negyedszer, és ezzel abszolút rekordot döntöttem, hiszen eddig a mátrai túráim sűrűsége alig haladta meg az évi egyet. Leparkolunk az iskola előtt, kikászálódunk a kocsiból, két túratársam qvic és Feri rögtön fényképezni kezdi a rajt helyszínét, ahol egy felfújható kaput próbálnak éppen talpra állítani. A felszerelés rendezése után bevonulunk a suliba, még elég kevesen vannak, így a nevezés csak néhány másodpercet vesz igénybe, az indítás már az ajtó közelében van, és ha minden igaz még számítógépre is viszik az adatokat. Tetszik a profi szervezés, 7.06-kor otthagyjuk a rajthelyet. Gyalogos tempóban vágunk neki a település utcáinak. Az elmúlt két hétben összejött 65 km futás, így erre a hétvégére egy laza sétát terveztem összekötve egy német katonai bakancs tesztelésével. Három éve nem vagyok hajlandó bakancsban túrázni (ominózus Barcika 65 óta), de ez most kivételes eset. A honvédségben rendszeresített baki gore-texes, rendkívül kényelmes, és nem is olyan kemény, mint általában társai. Gondoltam ezen a könnyed túrán bejáratom. A túra nem volt könnyed, de a bakancs bevált. :) Visszakanyarodva a lényegre: az első pont alig 800 méterre van, a Vár, hozzá egy derékszögű emelkedő vezet. Elképesztő kilátás nyílik Gyöngyöspatára és környékére. Előttünk már a Havas magasodik, amikor továbbindulunk a pontról. A talaj fagyott, de jól látszik, ha olvadás lesz, akkor úszás lesz. Egyelőre viszont még hideg van. qvic sopánkodva fürkészi a hegyet, szerinte a Havas nem havas, inkább deres. Fél óra múlva rádöbben, hogy kicsit tévedett. Úgy húsz centit. :) Egy fagyos, köves úton kapaszkodunk, hófoltok jelennek meg az út széli gazban, majd már az út közepén is. Aztán mikor elkanyarodunk balra egy szűkebb ösvényen, akkor már eltűnik az út, csak a vastag szűz hó marad. Előkerülnek a fényképezők, itt már muszáj fotózni. Varázslatosan szép az erdő, hó borít mindent, még a legkisebb gallyacskákat is a fákon. És ahogy feljebb érünk, egyre mélyebben süppedünk a hóba, végül 8.17-kor pecsételtetünk a csúcson. Előre megyek, kocogva-csúszkálva zúzok le a hegyről, nem kímélem a bakancsot, nem reméltem, hogy hó-tesztnek is alá tudom vetni. Néha szétnyílik előttem az erdő, ilyenkor olyan kilátásban van részem, hogy az államat úgy kell összeszedni. Gyepes-völgybe negyed óra alatt érünk le, a szint csökkenésével a hó is csökken, újra az őszi erdőben haladunk. A szalagozás segít a tájékozódásban, jelzést ugyanis alig látunk, ami van, az is nagyon kopott. Utolérünk egy férfit, szintén Józsi, együtt nyomultam vele a Gödöllő 60 utolsó kilométerein. Csatlakozik hozzánk néhány futó is, így öten-hatan kutatjuk a szalagokat. Végre kievickélünk a völgyből, a szekérúton már könnyebb a tájékozódás. János várához 9.23-ra érünk. A pontőrök elismerően közlik velünk, hogy mi vagyunk az elsők, akik a kijelölt úton jönnek. Ami azt illeti az elmúlt félórában pillanatok alatt el lehetett tévedni, így nem csodálkozunk. Józsival átbeszéljük a gödöllői eltévedési élményeinket. A zöld négyzeten nyomulunk tovább, fülünkben a pontőrök bíztatásával, hogy a turistaház mindjárt itt van, ott pedig kajával megrakott asztalok várnak minket. Néhány perc után esik le, hogy a „mindjárt” az nagyon erős túlzás, ugyanis még négyfél kili van előttünk, rajta néhány diszkrétnek még távolról sem mondható emelkedővel. Rátérve a sárgára kezd izgalmassá válni a túra, az út hol bemegy, hol kijön a szekérútra. Aztán hirtelen elkezd szűkülni, a hó mélyülni, igyekszem a lábnyomokban lépkedni, bár néhol teljesen szűz a hó, mintha senki nem járt volna előttünk. Józsival előre megyünk jelzést keresni. Kidőlt fák nehezítik az egyébként is nehezen járható utat. Mikor végre kiérünk egy szélesebb útra, két kisebb emelkedő után megpillantom a Hidegkúti-turistaházat. 10.25-kor pecsételnek, addig én mákos bejglizek, karácsonyi hangulat november közepén. Aztán rájövök, hogy zsíros kenyeret is ennék, nem gond, a bejgli után küldöm két pohár teával. Néhány percet töltünk itt, Józsi elindul előttünk, már csak a célban látom újra. Innen a következő pontig a túra legdurvább része következik. A z+-en nagyon mély a hó. Egy árokban belelépek egy lábnyomba, combig süllyedek a hóba. Hát igen, az idei ősz az elmúlt évek legkeményebb tele. :) Nem tudom eldönteni, hogyan könnyebb haladni, ha a lábnyomokba lépek, vagy ha rugdosom magam előtt a havat. Mindenesetre egy idő után elkezd fájni a lábizmom olyan helyen, ahol már régen éreztem. Nem csoda, a hótaposást idén még nem gyakoroltam. Ráadásul, ahogy feljebb jutunk, a keréknyomok keskenyebbé válnak, alig fér el benne a lábam, nehéz így haladni. Majd hirtelen egy emelkedő tetején zúgásra leszünk figyelmesek, és fél tucat quados robog el mellettünk. Nem is tudják, milyen jót tettek nekünk, a széles kerekek pompásan járható utat vájtak a hóba. :) 11.30 Tót-hegyes, a túra legmagasabb pontja. A csúcson összetorlódunk néhányan, sikerül rábeszélni valakit, hogy készítsen egy csúcsfotót hármunkkal. :) Araszolunk lefele, aztán a lankásabb részeken qvic begyorsít, és Ferivel nem tudunk mit tenni, követjük. A bakancs futás-tesztje következik, hóban, lejtőn. Jól működik. A Káva-kő valahogy kimarad az emlékezetünkből, így váratlanul izmos emelkedővel találjuk szembe magunkat. Pompás kilátás feledteti erőlködésünket, majd újra zúzás lefele Fajzatpusztára. A szint csökkenésével fogy a hó, nő a sár. A kántoraljai ellenőrző pont váratlanul szembejön velünk, repülő pecsétet kapunk, és nekivágunk az utolsó emelkedőnek, vissza a Havasra, legalábbis a feléig. Itt kicsit lemaradok, azon töröm a fejem, hogy valami még mindig nem stimmel a téli öltözetemmel, ugyanis az emelkedőkön túlságosan bemelegszem. Valószínűleg az a pulcsi okozza a problémát, amit a polár alá vettem, akadályozza a párologtatást. Sebaj, ezt a telet arra szánom, hogy kitapasztaljam mi a megfelelő ruházat. Az igazi sárdagasztás a Havas lábától kezdődik. Néhány perc alatt pár kilóval nehezebb lesz a bakancs (sár-teszt), mintha súlyzóval a lábamon mennék (mint qvic a Bükk 900-on :)). Egy idő után már nem vicces a dolog, a műúton többé-kevésbé megszabadulunk a sár nagy részétől. De kár volt annyira sietni. A település határában teszünk egy jobbost, és kezdődik elölről minden. A jó büdös… !!! A Danka-patak partján kapunk még egy pecsétet, majd nagy nehezen, kisebb kerülővel rábukkanunk a pincesori állomásra is. Itt borral kínálnak bennünket, én hevesen tiltakozom, a többiek becsápolnak. :) 14.23-kor esünk be az iskolába. A padló csupa sár, mi is hozzájárulunk, hogy még borzasztóbban nézzen ki. A 140 nagy-távosból viszonylag elöl érkezünk be, pedig már beléptünk az utolsó órába. Elgondolkozunk, vajon a többiek beérnek-e szintidőn belül. Aztán míg betolunk néhány lekváros kenyeret, sokan befutnak, kicsit sárosan, kicsit fáradtan. Nem volt egy könnyű túra, a hó és sár nehézséget okozott. Mégis megérte a Mátrát választani a Budai-hegység helyett. További Pata képek 2007. október 06. szombat Gödöllő 60, nekem egy kicsit több :) Mivel péntek este egy megbeszélésen vettem részt, így nem tudtam Kerepesre kicuccolni, ezért másnap nem kerülhettem el a hajnali ébredést, illetve csak öt órát sikerült aludnom. Csak rontott a helyzeten, hogy hévpótló buszon kellett nyomorognom Cinkotáig, de szerencsére majdnem menetrend szerint Gödöllőre értem. Az Erkelből nevezés és némi szöszmölődés után 7.35-kor indultam el. Megszokásból mentem az elején, majdnem meg is jártam, ugyanis a piros útvonalat újrafestették, és néhány helyen eltér a régi útvonaltól. Például nem megy el a lakótelep mellett, mivel a lakók állandóan lefestették, így védekeztek a gonosz, csúnya, néha vandalizmusra is hajlamos túrázók ellen. Viszont a Premontrei temetőt megnyitották, és erre vezették az útvonalat. Én észrevettem, néhányan nem, ketten például Máriabesnyőtől jöttek vissza (!). Ismerős helyeken kocogtam végig, a megázott homok nem igazán akadályozott, így bőven hetes átlag felett értem fel Margitára. Itt ért be három kerékpáros, bár az itineren kifejezetten kérték a gyalogos teljesítést. Azért nem irigyeltem őket, lapos a túra, de vannak benne bringával nehezen járható részek. Ezzel magyarázható, hogy kb. 25 km múlva tudtak csak véglegesen elhagyni, addig felváltva előzgettük egymást. Erdőkertesen úgy véltem, hogy egy fél szendvics megemésztése jelentősen hozzájárulna a további haladásomhoz. Mikor visszakanyarodtam Margita felé nem várt emelkedőbe botlottam, aminek tetején megszabadultam pulcsimtól, és már a sárgán nagyobb sebességre kapcsoltam. Leértem a völgybe, befogtam egy futót, elég rossz állapotban volt, pedig csak 35-ön ment. Emlékeztem, hogy valahol Erdőkertesnél hagyott le. Próbáltam kicsit húzni, de még a pont előtt lemaradt. Domonyvölgyben turistákat hurcoltak körbe lovas kocsikon. Egyikük megelőzött, majd valamiért belassított, így egy darabig mögötte kocogtam. A kocsin ülő két tucat ázsiai turista pedig engem figyelt, nem mernék rá megesküdni, de mintha egyikük le is fotózott volna. :) Elképzeltem, amikor tartják otthon a beszámolót magyarországi útjukról: „Képzeljétek el, jártunk olyan helyen, ahol lovak, szürkemarhák és félőrült emberek rohangálnak.” :) Jókor jött a frissítő pont, energiám fogyóban volt. Megettem maradék szendvicsemet, nápolyikat küldtem utána, és néhány pohárka teával öblítettem. Elég sokan gyűltünk itt össze, a két rövidtáv itt kanyarodik vissza Gödöllő felé. Én még csak féltávnál vagyok. Négy óra alatt értem ide, az nagyon jó idő, és elméletileg az autópályától délre eső kör könnyebb, mint a már teljesített északi kör. Néha előfordul, hogy óriásit tévedek. Mint most. Nem a jelzésen ugyan, de hamar elértem a harmincas utat, zöld háznál azonban egy tábla fogadott, ami megállásra késztetett. Az adott útvonalon október 12-ig tilos közlekedni szarvasbőgés és vadászat miatt. Remek, akkor mégis hol a búbánatban menjek?! Éppen beért két túratárs, akik csak mosolyogtak a táblán és határozatlanságomon. Behúzott fejjel nem érhet baj, ha pedig mégis lőnének ránk, akkor majd lefekszünk, és hangosan kiabálunk. :) Hallgattam rájuk. Kemény emelkedő után, érdekes tájak következtek. Jobbról több méter magas drótkerítés, balról villanykerítés. Te jó ég, milyen állattól védenek ezek?! Kiértem az erdőből, ott még volt jelzés, aztán egy nagy pusztaságon vágtam keresztül reménykedve, hogy a távoli fákon megtalálom a zöldet. Nem találtam. Talán a következő fasornál. Hát ott sem volt. Széttártam a karjaimat, kész, úgy fest, hogy q.vára eltévedtem. Előhalásztam a turistatérképet, ami tulajdonképpen használhatatlan, de most kivételesen szerencsém volt. Megtaláltam rajta az úttal párhuzamosan futó villanyvezetéket. Ezek szerint hamarosan Bagra érek. Az pedig marhára nincs benne a túrában. Viszont a kék jelzés itt lehet nem messze, csak át kell vágjak a vezetékek alatt. Belőttem az irányt, és egy nyüves úton megmásztam a mellettem húzódó hegyet. Közben magamban szitkozódtam, hogy miért voltam a nyáron olyan hülye, és nem vettem meg azt a kézi gps-t. Sürgősen pótolnom kell. Ráleltem a kék jelzésre, kicsit megkönnyebbültem, azonban nem tudtam, hogy a ménescsapási ellenőrző pont vajon merre lehet. Jobbra vagy balra? Felhívtam a rendezőket, feltettem a hülye kérdést, persze mivel nem tudták, hogy pontosan hol vagyok, így nem tudtak útbaigazítani. Megindultam nyugat felé, nem érdekelt, ha kihagyom a pontot, legfeljebb nem kapok oklevelet. Aztán kb. másfél km után belefutottam a pontőrökbe, akik a zöld-kék elágazásnál ücsörögtek. Csodálkoztak, honnan jövök, elmagyaráztam, hogy néhány szalag ráfért volna a letérőre, ami ide vezet. Megkaptam a pecsétet, futás tovább. Órámra néztem, elkeserített az idő. Domonyvölgyben fél óra előnyöm volt a kilenc órás teljesítéshez, most húsz perc hátrányban vagyok (!). Gratulálok kedves piedcat, ezt jól elszúrtad! Nem kicsit. Nagyon. Aztán bosszankodás helyett inkább arra gondoltam, hogy örülhetek, ha megúszom ennyivel, hiszen a hátralévő út jelentős részét még hírből sem ismerem. És hát a Gödöllői-dombságban vagyok! Bal kézben a térképvázlattal, jobb kézben az iránytűvel haladtam tovább. Sajnos úgy 45 km-nél a fáradtság utolért, így a folyamatos kocogást többször sétával kellett megszakítanom. A kékkel nem volt problémám, kanyargott össze-vissza, de folyamatosan figyeltem az irányra. Bele se merek gondolni, hogy mi lett volna, ha nem hozom az iránytűmet. A Silver horgásztóig beértem néhány túratársat, akiket még Margita után előztem meg (!). Frissítést követően a p+-en szerettem volna elérni a pirosat, de közben az útvonalra ráépült néhány farm, így lapostetős házakba, és lovakba botlottam. Én még jól jártam, az előttem haladókat még dühös kutyák is fogadták. Persze a jelzést itt is eltüntették az új lakók, úgy tűnik a túrázók a társadalom „nem kívánatos” egyénei. Egy idősebb túratárs kalauzolt végig a kerítések között, és végre ráleltünk a pirosra, ami visszavitt Gödöllőre. Meglepetésben még a végén is volt részem, ugyanis az utolsó pecsétet a repülőtéri műúton kaptuk, míg az itiner szerint ezt Bolnokán lett volna esedékes. Kiderült, hogy az itineren nem jelölték az új piros útvonalat, így végül egy darabot levágtunk az útból, nagyjából két kilométert. Részben sajnáltam, hiszen a kellemes bolnokai erdő helyett műúton kellett bandukolni, másrészt viszont örültem, hogy hamarabb beérek, az erőm már a vége fele járt. Futni egyáltalán nem volt kedvem, így a két utolért túrázóval masíroztunk be a városba. 9 óra 28 perces teljesítéssel érkeztem a célba öt után pár perccel. A dombságra jellemző vaddisznós kitűzőt, és a megszokott térkép alapú oklevelet vehettem át jutalomként. Az ellátásból csak a teát kértem, még emlékeztem a múlt heti túrára, ahol a zsíros kenyér rendesen megfeküdte a gyomromat. Fárasztó, de jó túra volt, az az eltévedés nem hiányzott, de ezeken a tájakon benne van a pakliban. Talán jövőre rátalálok a megfelelő útra. :) 2007. szeptember 08. szombat Eötvös 70 2004 – Börzsöny 50, 2005 – Beac Maxi 110, 2006 – Éjszakai 50. Ezek után nem is választhattam más túrát, mint az Eötvös 70-et. Persze nem a változatosság kedvéért néztem ki ezt a résztávot (jövőre a Tomi Túrára megyek :)), ennek két nyomós oka volt. Az egyik, hogy a Maxiból ami igazán tetszik nekem, az a börzsönyi-, illetve Visegrád-Pilisszentlászló szakasz, a másik: 70 kili után nekem az éjszakai rész túl nehéz, és túl befordulós. Egyszer elég volt. Egyelőre nem tervezem, hogy újra vállalkozzak rá. Szokásomhoz híven otthon időtervet készítettem, de amíg más túra esetében csak tájékoztatásnak szántam, itt, most ez a Szentírás. Ennek oka: a komp-átkelés. A kompon kívül az időterv másik kritikus pontja az indulási idő. Ha nem tudok fél kilencig elindulni, akkor egyre kisebb az esélyem, hogy a megfelelő időben keljek át a Dunán. De szerencsém volt, a rendezők jó szívének köszönhetően. Utána már csak rajtam múlik minden. Szóval a terv: indulás 8.30, Csóványos 11.50, Nagymaros rév 16.40, cél 19:45, ágy 22.00, másnapi felkelés 10.00. :) A kompig ez hatos átlagot jelent. Nincs mit tenni, zúzni kell. A fél hetes személyvonattal érkezünk meg Vácra, qvic és Ákos túratársak végig azon poénkodnak, hogy milyen lassú leszek. :) Én persze nem úgy gondolom, ezen a túrán nem tudok lassan menni. Átszállunk a kis pirosra, ami az indulási időre úgy megtelik, mint egy szardíniás konzerv, az utasok 99 százaléka túrás és futós ruházatban feszít. Vajon hova mehetnek? Még nyolc előtt érkezünk az indulási helyre, Magyarkútra, ahol szokás szerint fejetlenség fogad minket. Mint keselyűk a dögre, csapnak le az emberek a nevezési lapokra, de a rendezők kiábrándítanak minket: fél kilenc előtt csak az ötvenes táv indul. Addig a rendező előadást tart a túráról, nem kis meglepetésemre balf.sznak nevezi azokat, akik a túrán el szoktak tévedni. Ennél sokkal lényegesebb infó, hogy a huszadik rendezésnek köszönhetően extra frissítő pontok lesznek beiktatva. Közben én a nevezési asztalhoz somfordálok, és tíz perc múlva kapok is nevezési lapot, befizetem az egy rúgót, írok indulási időt: 8.13. Örülök a 17 perc időtartaléknak. Hajrá. Laza kocogással kezdek, elhatározom, hogy ez lesz a fő haladási formán. Óriási sárban trappolok az úton, az egy hetes esőzések miatt ramaty utakra számíthatok. Az országos kéket elérve balra kanyarodom, bár sokan a Kő-hegy megkerülését választják. Felfele csúszkálok össze-vissza. Néhány kili után azonban meglepetésemre szárazabb a talaj, és innentől kezdve az egész túrán nem okoz problémát a sár, mivel alig találkozok ilyen hellyel. Már Nagy-Kőről zúzok lefele, amikor qvic és Ákos befog. Előre mennek, még úgy is találkozunk. 9.28-ra érek Nógrádra, begyűjtöm a pecsétet, és megyek is tovább. Míg eltüntetek magamban egy banánt, azon töröm a fejem, hogyan fogok időben Csóvira érni. Igaz, szereztem újabb öt perc tartalékot, de most fel kell másszak 938 méter magasra. Mindenesetre nem kímélem a lábaimat, megyek, ahogy bírok. A hegy lábánál, egy extra frissítőnél váratlanul utolérem a srácokat. A lelkesedés mellé egy pohár tea is társul. Zsíros kenyeret is ehetnék, de egyelőre nem vagyok éhes. Mászunk tovább. Elég jól megy, és idővel is jól állok, amikor feltűnik a Foltán-kereszt. Itt a rendező újsággal kínál, azt hiszem nem olvasással fogom tölteni drága időmet, viszont kapok két érmet, ami még egy húsz évvel ezelőtti sífutó versenyről maradhatott a társaság nyakán. :) Most megszabadulnak tőle. Közben bepuszilok két puszedlit, és megyek tovább. Fölfele beérek egy srácot, többé-kevésbé vele megyek egy darabig. 11.32-re érek a Börzsöny legmagasabb pontjára, pislogok egy párat, amikor ránézek az órámra. Egy perccel még mindig időterven belül vagyok, plusz a 17 perc tarcsi. Megvonom a vállam, király vagyok, ez van. Rohanok le a hegyről, hogy felrohanjak a másikra. Ez a mondat kicsit sántít. Jól rémlett, hogy közvetlen Nagy-hideg hegy előtt van egy rövid, de brutális emelkedő. Alig tíz méterre a tetőtől kegyetlenül lecsap rám az első holtpont. Ilyen intenzív energiavesztést már régen tapasztaltam. Mint egy autó, amelyik már az utolsó utáni csepp benzint használja fel. A franc essen bele, ezt nem hiszem el! Egy karnyújtásnyira a turistaháztól meg kell álljak kifújni magam. Már alulról is szedem a levegőt. Bedöcögök a büfébe, előkotrok egy szendvicset, fél liter kóla társaságában magamba szippantom. Váratlanul qvic jelenik meg, közli, hogy most mennek tovább. Én még megmosakszom, próbálom visszaállítani a hőháztartásomat. Nehezen megy. Lelkileg felkészülök egy 12 km-es ereszkedéshez, futnom kell végig. Most már tudom, hogy Nagy-hideg hegy honnan kapta a nevét. Mikor elindulok lefele, néhány percig csattognak a fogaim, annyira fázom. Aztán a futás meghozza az üzemi hőmérsékletet. Magam mögött hagyom a hegyet és a srácot, akit Csóványoson ismertem meg. A Luczenbacher út kellemes lejtője felüdülés lenne számomra, ha nem támadnának hátba a bringások. :) Percenként kell hátra tekintenem, aztán szabad utat engedek nekik. 13.05-re érek a kisinóci turistaházhoz, és megint csodálkozom az időn. Ezúttal csalódottan. Hiába zúztam végig, a pihenőidőből alig négy percet tudtam visszahozni. Ekkor döbbenek rá, hogy nem én vagyok király, hanem valószínűleg el vannak mérve a résztávok, így néhány percet csal az időtervem is. Na mindegy. Aszfaltos kocogás következik. Kóspallagra érkezem, ahol nagy eséllyel nem a stresszbe fognak belehalni az itt lakók. Szívesen tölteném itt majd a nyugdíjas éveimet, valószínűleg néhány hónap alatt kipihenném az elmúlt hatvan évet. :) Annak ellenére, hogy vacak időt jósoltak, így fél kettő előtt úgy tűz a Nap, hogy már kellemetlen a meleg. Kifele menet a településről, emlékezetből sikerül rábukkannom a kék jelzésre, így levághatom a műutat. Utána viszont nehezebb dolgom van, több ösvényre is be kell kukkantanom, hogy megtaláljam a jelzést. A következő pontig befordulósra sikeredik az út. Beborul az ég, a fák lombkoronáit rázza a szél, egyedül nyomulok az erdőben, túrázót már jó ideje nem láttam. Aztán a Békás-réten botlok bele egybe. Elhagyom, és leküzdöm a Törökmezőhöz vezető emelkedőt. 14.11, pecsételés. Visszahoztam az elvesztett időt, plusz tíz percet. Épp kapóra jön, ugyanis paprikás krumpli tűnik fel a láthatáron. Legalábbis a rendezők bográcsában. :) Remek, befalok egy tállal. Sajnos nem sikerül. Amikor meglátom, hogy annyira forró az étel, hogy már a szedőkanál is olvadozik, jelzem, hogy csak kicsit kérek. Először a tenyeremet égetem össze a műanyag tál miatt, aztán a kajával a nyelvemet, ajkaimat, torkomat, nyelőcsövemet, gyomromat. Mivel a kóla nem maradhat ki, iszom egy fél üveggel. A megégett nyelvem és a szénsav érdekes dolgokat produkál, tüzet okádok, mint egy sárkány. Ebből a frissítésből nem jöttem ki valami jól. :) Köves-mezőig kicsit kóválygósan haladok, nehezen megy az emésztés. A mezőn nekem támad egy kutya, a golden retriever a karomat igyekszik megkaparintani. A két gazdi sietősen próbálja lehámozni rólam az ebet, pedig az csak játszani akar, és én sem ellenkezem. Egy útjelző táblába kapaszkodik a pillantásom, Hegyes-tető 1,9 km. Egyeztetek az órámmal, törpejárásban is felérnék időn belül. Vissza is veszek a tempóból, nem akarok megzuhanni az emelkedőn. Remekül megy felfele, bőven időn belül érek a kilátóhoz, 15.38. Letekintek a Dunakanyarra, nagyon pazar a látvány, ezzel sosem fogok tudni betelni. Elmajszolok egy dinnyeszeletet, nem a legjobb az íze, de legalább változatot hoz a puszedlis, csokis étrendembe. Néhány perc pihenő után a kéken lekocogok Nagymarosra, végig a városon, egészen a Dunáig. 16.18-ra érek a ponthoz, majdnem félórám van a kompig. Igyekszem hasznosan tölteni az időt, elsősorban evésből, ivásból és pihenésből áll. A komp kicsit késve indul, de most már nem aggódom az időn, főleg ha figyelembe veszem, hogy a túlsó szakasz is el van mérve. A Fellegvár csodálatos látványt nyújt a Dunáról, sajnos a felfele vezető út nincs elmérve. Tizenvalahanyan kelünk át a folyón a túrázók közül. Elsőként indulok el a vár fele, de hamar beérnek néhányan. Ez az emelkedő nekem sosem ment jól. Félúton járhatok, amikor barátságosan hátba vereget a második holtpont. „Szevasz haver, már azt hitted, hogy nem jövök, mi?” Sajnos tudtam, hogy felbukkan egyszer. Igyekszem lerázni magamról, de nem megy. Nagy-villámig elkísér, ott aztán végre búcsút intek neki. A kis mocsok. :) 17.25-kor kapom meg a pecsétet, és az előttem futó néhány egyénnel ellentétben, én nem az Apátkúti-völgy felé veszem az irányt, hanem zúzok tovább a kéken. Itt csatlakozik hozzám egy srác, néhány méteres követési távolságot tartva elkísér a célig. A visegrádi szakasznak egy baja van, mindamellett, hogy gyönyörű tájakon vezet, hogy az összes kemény szint az elejére van felhalmozódva. Mire felérek a Barát-halomra, a tüdőmet párszor regenerálnom kell. A hosszú, dózeres emelkedő vége fele járhatok, amikor mozgást észlelek balra a hegyoldalban. Aztán hirtelen egy közepes méretű vaddisznó szambázik át előttem a turistaúton. Várom, hátha jönnek többen, de nem történik semmi. Moli-pihenőnél Csanya lyukaszt egy falevelet a lapomba, jelezve, hogy én a kéken jöttem. Pár percet beszélgetünk, beér a követő srác is. Innen egy kicsit belehúzok. Az a furcsa érzésem támad, hogy a vége jobban megy, mint az eleje. Valószínűleg az elején Csóványos és Nagy-hideg hegy vette ki az erőmet. Mindenesetre most úgy érzem, hogy gyorsabban is tudnék futni, és még mindig jól esne, de azért nem kapkodom el a dolgokat. Mikor leérek Pap-rétre, már tudom, hogy feleslegesen hoztam el a fejlámpámat, nem fog rám sötétedni a célig. Végül 19.25-re érek be a pilisszentlászlói Kis Rigó Vendéglőbe, ahol utam véget ér. Ha leszámítom a 17 perc időtartalékot, akkor három perccel voltam gyorsabb az időtervnél. Kezdem kiismerni képességeimet. Öt év után már ideje. :) A célban szabályosan követelnem kell a kitűzőt és oklevelet, amit hosszas keresgélés után csak megkapok. Ákos és qvic éppen végeznek a megérdemelt pihenéssel, még előttük az éjszaka, és negyven kilométer. Nem irigylem őket, de azért jó utat kívánok. Én előttem már csak a raguleves van, ami ugyanolyan finom, mint két éve. A mentőcsapat negyven percet késik, így még hűsölök egy kicsit a kertben. Ennek ellenére a 22 órás ágyba érkezési tervemet is sikerül teljesítenem. :) Nagyon jó túra volt, egyáltalán nem bántam meg, hogy nem a hosszú, vagy nem a rövidebb távot választottam. Asszem ez a hetven kilométer pont elég nekem. Már régen éreztem ilyen jól magam. És régen mentem ilyen jó átlagot hosszú és nehéz túrán. 2007. augusztua 25. szombat Vadrózsa 50 Azzal a céllal érkezem háromnegyed nyolc körül Rózsaszentmártonba, hogy megtapasztaljam milyen egy mátrai túra nyáron. Persze tudtam, hogy nem lesz egy leányálom, mivel 35 fok körüli hőmérsékletet ígértek mára, és nekem nem az erősségem a túrázás hőguta közeli állapotban. Meglátjuk, mi lesz. Ákos és qvic túratársakkal nevezek, a horgásztóhoz közeli vendéglőben tölthetjük ki a nevezési lapokat. Illemhely-látogatás, elég lepukkant állapotban van, de a célnak megfelel. Végül is elég gyorsan, nyolckor el tudunk rajtolni. Otthon az útvonal átnézése nagy fejtörést okozott, ugyanis a saját térképemen a teljes távnak kb. egyharmada látható, sehol a Somlyó, a Nagy-Hársas, de még csak Szurdokpüspöki sem. Ami pedig rajta van, ott nincsenek turistautak. A turistaatlasz egy fokkal több infót nyújtott, de még mindig nem az igazi. Végül qvic oldotta meg a problémát, a netről összeollózott egy használható térképet, és kiderült, hogy mégiscsak vannak arra turistautak. Mivel nem régen festették őket, elég jól láthatók, így az egész túrán nem volt problémánk a tájékozódással, az itiner és a szalagozás jól kiegészítette a bizonytalan részeket. Rövid aszfaltos rész után szántóföldek mentén közelítjük meg az első jelentősebb akadályt, a Somlyót. Ez egy teljesen különálló hegy, tulajdonképpen Nyugat felől a Mátra bejáratát jelzi. Viszont nem kicsi. Még korán van, bár a Nap ezerrel tűz, itt még nem okoz problémát a ritka fenyvessel övezett úton a felfele kapaszkodás. Egy óra alatt érünk a ponthoz, majd kicsit nagyobb tempóban zúzunk lefele. Hamar rájövök, hogy én vagyok a leggyengébb láncszem a csapatban, erőlködnöm kell, hogy tartsam a tempót a fiúkkal. A nagy sebességnek megvan az eredménye, bőven hatos átlag felett érünk a második ponthoz, Széleskőhöz. Itt egy hegyekkel körbezárt apró tavat találunk, nagyon szép, teljesen lenyűgöz minket. A következő állomás, Hármashatár, alig másfél kilométerre van, végig felfele, itt fordul vissza a rövidtáv a cél felé. Pecsételés után folytatjuk utunkat a Szurdok-völgyébe. Csodálatos tájakon vezet utunk, szemben feltűnik Szurdokpüspöki, na meg a Muzsla. Eszter-forrásig laza kocogással haladunk, megéri, mert itt a víz mellett egy egészen finom szőlőfürtöt is bekebelezek. Elköszönünk a pontőröktől, bár még ma találkozunk, ha minden jól megy. A túra útvonala tulajdonképpen két egymásba akadt nyolcast ír le, így két pontot (Hármashatár és Eszter-forrás) kétszer érintünk. A legfelső kör 18 km hosszú, és nincs közben vízvételezési lehetőség. De ez még csak a legkisebb probléma, van ennél sokkal nagyobb is. Úgy hívják: Muzsla. Befutunk Szurdokpüspökibe, kocsmát keresünk, kettőből kettő zárva. Benyomulunk egy boltba, nincs nagy választék, sör nuku, a hűtőből egy üveg langyos kólát horgászok ki. Nincs mit tenni, muszáj valami doppingszer, a fiúk inkább kihagyják. Elérjük az iskolát, itt mintha már jártam volna az éven, akkor többen voltak, és még oklevelet is kaptam, amiért benéztem. :) Most inkább a csapnál pancsolunk, engedek a sapkámba vizet, fejemre borítom, csodás érzés. A sapka széléről folyamatosan csepeg a nyakamba a hideg víz, megváltás így 11 körül. Veszek egy mély levegőt, és elindulok a hegyre. A vicces az egészben, hogy a Mátrabérc alkalmával megfordult a fejemben, hogy milyen durva lehet visszafele megmászni a Muzslát. Hát most itt vagyok, és már nem olyan vicces. Főleg, amikor ránézek az itinerre: a nyeregig az össztáv 24,65 km, összszint: 1220 m. Hm… izé… itt valamit elírtak. Félóra múlva rájövök, hogy marhára nem írtak el semmit, ez a véres valóság. Az igazi bajok ott kezdődnek, amikor átkelek a patakon, és hirtelen nyílttá válik a terep. A Nap odacsap, nem is akárhogy. Kúszok felfele, utolérek egy túratársat, aki megáll frissíteni. Megfogadom, hogy csak árnyékban pihenek. Mert hogy pihenés nélkül nem tudok felmászni, az hétszentség. Ákos és qvic elhúznak, ők bírják a meleget, ez már két éve kiderült. Próbálok visszaemlékezni, hogy mennyi a nyílt szakasz ebből a hét nyavalyás kilométerből. Arra tippelek, hogy az első két kiliben nagyjából fele-fele az árnyékos és a napos rész, később inkább a hűs erdő a jellemző. Kb. negyedórát mehetek, aztán muszáj megállnom egy fa alatt. Próbálok inni, enni, de nem az energiával van gond, hanem a meleggel. Szerencsére nálam van a szórófejes flakonom néhány deci vízzel, ezzel zuhanyoztatom magam. Kicsit észhez térek, indulok tovább. Ki olyan hülye, aki 35 fokban déli 11-13 óra között egy bazinagy hegyen mászik felfele hét kilométert?! Ha tükörbe néznék, akkor meglátnám az illetőt. Illetve előttem is halad egy ilyen példány. Utolérem, felém lök valami köszönésfélét. Szegény nagyon kivan, nem csodálom. Újabb árnyékos rész következik, keresztbe egy kidőlt fa. Vonzza a fenekem, leülök. Jó pihenni is, de amire igazán szükségem van az a víz. Öntök a fejemre és a tarkómra is egy kicsit. Őrület, soha nem érek fel! Bennem egy belső hang megszólal: „Te voltál annyira kíváncsi rá, hogy milyen egy nyári túra a Mátrában?! Hát ilyen, b.szd meg!” :) Lelki erőt gyűjtök a folytatáshoz. Időnként hátranézek, a település nem akar távolodni. Szerencsémre túljutok a nyílt részeken, innen már könnyebben megy, persze nem olyan gyorsan, ahogy szeretném. Ég az egész fejem a forróságtól és az erőlködéstől. Ismét utolérek egy srácot, beszélgetünk egy darabig, aztán kellemes meglepetésemre qvic és Ákos tűnik fel. Nem igaz, felértem! Megvártak engem, én azt hittem, hogy mennek tovább. A csúcskőnél készítünk egy csoportképet. A nyeregben begyűjtjük a pecsétet, eszem, iszom, Ákosnak kifogyott a vize, pedig még 13 km a forrás. Végre lefele zúzunk, bár ez sem olyan egyszerű, mert út nem igazán van, viszont avarral borított kő- és farengeteg annál inkább. Meg is járom, egyik kőnél kibicsaklik a bokám, csillagokat látok. Nem törődöm vele, jártam már így máskor is, nem volt vele gond. Egyébként ez a völgy is nagyon szép, sajnos a rossz fényviszonyok miatt nem fotózok. Alighogy leérünk a hegyről, ismét kapaszkodhatunk fel a Prédikáló-tetőre. Itt, egy tájfutásnál használatos lyukasztóval igazolunk, aminek Ákos nem nagyon örül, ugyanis simán elment mellette, így megduplázza az utat. János várán ámulatba ejtő kilátás fogad minket, aztán az a rövidke lejtő is ámulatba ejt, ami innen levezet. Úgy tűnik, a Mátrában divat az ilyen nyaktörő lejtő. Fákban és gyökereiben kapaszkodok, stabil talajt nem találok, a cipőm rögtön csúszni kezd. Váratlanul valami zuhanni kezd mögöttem felém, elsőre megijedek, hogy egyik túrázó az, de szerencsére csak egy túratárs vizes flakonja bukdácsol lefele, amit kiejtett a kezéből. Elkapom, és leteszem egy fa mellé. Mikor végre leérünk a völgybe, a patakba merítem a sapkámat, fürdök. Az élet apró örömei. Kiélvezem minden pillanatát. Nem tudom melyik a rosszabb, lejönni a hegyről, vagy felmászni a következőre. Tilalmas-tetőre egy hosszú kaptató vezet, nyílt a terep, a Nap ismét fejbe vág, holtpont, belassulás. Háromnegyed háromra érek a ponthoz, a társak ismét bevártak. Intek nekik, hogy menjenek nyugodtan, majd a forrásnál találkozunk, elindulnak. Még 5 kili a forrás, és csodák csodájára az égiek a segítségemre sietnek, egy vékony fátyolfelhő takarja el a Napot, érezhetően esik a hőmérséklet. Ráadásul egy hűvös szellő is ólálkodik körülöttem. Begyorsulok. Na végre normális tempót mehetek. Lefújom magam még egy kis vízzel, szinte már fázom, amikor futásnak eredek. Magányosan telik az út, de nem mondhatnám, hogy unatkozom, fantasztikus a kilátás. Nagy-Hársas látványa is lenyűgöző, csak az a gáz, hogy oda még fel kell menjek. Lecsorgok a völgybe, ismerős hely az Eszter-forrás, itt találom a srácokat is, viszont a vizet nem. Ákos csalódottan ücsörög a patak partján, már Muzsla óta szomjazik, a forrásból viszont alig csordogál a víz. Pedig már én is elképzeltem, hogy teljesen feltöltöm a vízkészleteimet, és egy jót pancsolok a patakban. Félliteres flakonomat elkezdem megtölteni, közben elszavalom magamban a János vitézt, épp a végére érek, mire megtelik a kulacs. Na jó, menjünk innen, próbáljuk meg újra Szurdokpüspökit. Csoda, nyitva találjuk az egyik kocsmát, végre töltekezhetünk. Nyolc perccel hamarabb indulok el, mint két társam, megint felfele következik, nem akarom őket hátráltatni. Kimegyek a településről, benyomulok a susnyásba, irány a hegytető. Nagy-Hársas csak a nevében hasonlít a budai Nagy-hárs hegyre, nagyságra háromszor akkora, mint a névrokona. Elég jó lendülettel indulok neki az emelkedőnek, most már abszolút nincs meleg, gyorsan tudok haladni. Legalábbis egy darabig. Félóra után ritkulni kezd a növényzet, ezt a hegyet könnyen abszolváltuk, felértem. Aztán balra fordítom a tekintetem, követem az út vonalát, és elképedve bámulom a durvábbnál durvább emelkedőket, ami még rám vár. Mégsem értem fel. Kúszok felfele, itt már nem esik jól a menet. Leküzdök egy emelkedőt, jön a következő kanyar, még egy emelkedő, aztán még egy. Ez nem igaz! Soha nem lesz vége! Már éppen besokalnék, amikor megpillantom a kilátót. Közben qvic és Ákos is beér. Innen már csak lefele van. Hármashatárig futás, aztán a pincékig séta. Feltűnik a távolban Rózsaszentmárton, de nem akar közeledni, mert először jobbra, aztán balra térünk ki egy óriási szerpentinen. Az utolsó ellenőrző pont egy pincébe költözött, itt frissítővel és nápolyival kínálnak. Meggyes szörpöt kérek, és intek a férfinek, hogy ne zárja be az üveget, mert iszom még egy pohárral. Felfrissülve vágunk neki az utolsó kilométereknek, aminek a jelentős része már a településen halad. Még van annyi erőnk, hogy a végén bohóckodva sprinteljünk egyet. 18.39-re érünk be. Gyönyörű szép kitűzőt kapunk és oklevelet. Aztán a horgásztó mellett megvendégelnek minket egy kis krumplistésztával. Jól esik, de még arra sincs erőm, hogy megegyek egy tányérral. Végül köszönet a rendezőknek, amiért megismertették velünk a Nyugati-Mátra és a Mátraalja nyugati részének jelentős hegyeit és völgyeit. Na meg az állóképességünk határait. :) További Vadrózsa képek 2007. augusztus 04. szombat Bükk 900-as csúcsai Másodszor vágtam neki a csúcskeresésnek qvic és Ricsi társaságában, bár majdnem kimaradtam a sorból, mert az esős időből arra következtem, hogy szét fogok ázni, és valahogy nem volt hozzá kedvem. Aztán még szerencse, hogy az ösztöneimre hallgattam, és mégis csatlakoztam a testvérekhez. 8.25-kor indultunk el, és a már ismert sorrendben fűztük láncra a hegycsúcsokat. Ricsinek még az elején sikerült elhagynia a kis papírját, amire az irányokat vázolta fel, de nem volt probléma, úgy túl egyszerű lett volna, fejből is ment. :) Verőfényes napsütés után féltávnál ért utol minket az eső, Vörös-sár hegyen. Esőkabát fel, átmásztunk Kukucsóra, Nap előbújt, esőkabát le. Aztán Istállós-kőtől (ahol örömmel tapasztaltam, hogy visszaállították az oszlopot) folyamatosan zengett sztereóban az ég, néha a szél is feltámadt, biztos voltam benne, hogy nem ússzuk meg zuhanyozás nélkül. Tar-kőnél esni kezdett, de hamar abbamaradt, többé-kevésbé szárazan cserkésztük be az utolsó „köveket”, Kiskőhát után egy óra alatt leballagtunk Bánkútra 16.50-re. Célban zsíros kenyér és víz várt minket, meg a színes kitűzők. A srácoknak már minden színűből volt vagy hat, nekem egyszerűbb volt a választás, a fehér mellé kaptam egy sárgát. Ez a túra csúcs volt, ezt legalább húszszor éreztük. :) További Bükk 900 képek 2007. június 16. szombat Eötvös 50 (a második menet) A fél hetes hévhez zötykölődöm ki a villamossal, még éppen elérem az Árpád-hídnál. Nem sokkal hét előtt már Pomázon vagyok, a művháznál kisebb csoport a nevezéssel bajlódik. Ledobom táskáimat a fűbe, megszabadulok felesleges ruhadarabjaimtól, pár perc múlva készen állok az indulásra. Kitöltöm a nevezési lapot, majd lehidalok az összegtől, amit kérnek. Hétszáz huf az oklevélért, kitűzőért és az üdcsi-bónért, amit Dobogókőn kiválthatok, feltéve, ha el nem hagyom, mint legutóbb. Egy kicsit soknak találom, de mindegy, most már nem fordulok vissza. Természetesen mire kiállom a sorom, addigra az megszűnik, és megvárhatok még néhány embert. Mire végre nevezek, és leadom megőrzésre egyik táskámat, az első emberek már elhúznak. 7.10-kor utánuk iramodom. A túrán három iszonyú unalmas szakasz van, ebből az első rögtön az elején kifele Pomázról. Egy ideig a házak között szlalomozok, majd rátérek a hosszú egyenesre, ami meglepetésemre le van aszfaltozva. Legalábbis egy darabig. Kipróbálom, milyen rajta futni. Egész jó. Egy helyi kislakos beszól: úgysem érem utol a többieket. Ezek szerint figyelemmel kíséri a túra menetét. :) Nem áll szándékomban megelőzni az élbolyt, ennek ellenére még a település vége előtt beérek négy-öt embert. Aztán majdnem utolérek egy hölgyet is. Látótávolságba kerül, de képtelen vagyok csökkenteni a köztünk lévő métereket. Hm, ez jó kihívás lesz. De letörik a lelkesedésem, mivel kicsit más ritmusban haladunk. Én megfutom a lejtőket, a hölgy pedig az emelkedőket (!). És nekem úgy tűnik, hogy emelkedőből jóval több van. :) Elérjük a kék+-et, itt a hölgy kicsit megtorpan, biztosítom, hogy helyes úton megy, egyúttal megpróbálom megelőzni. Esélytelen. Inkább visszaveszek a tempóból, nem akarok úgy járni, mint egy régi haverom, aki egy félmaratonon addig üldözött egy nála jóval gyorsabb lányt, míg majdnem elájult az erőlködéstől. :) Lajosforrás fordulatot hoz az üldözésben. Megtöltöm forrásvízzel egyik flakonomat, előkészítem az itinert pecsételésre. Visszateszem az itinert, pontőr nincs, ugrott az első pecsét. Remek, jól kezdődik. Itt utolérek még néhány embert, köztük a hölgyet is, mindenki tanácstalan, a pontnak már régen nyitva kellene lenni. Mindegy, menjünk tovább. Végre lejtő következik, megelőzöm versenytársam. Majdnem az OK-ig futok, aztán gyaloglás. Közben az eget kémlelem, nem tetszik. Reggel még csak fátyolfelhők kúsztak a Nap elé, mostanra kibővült néhány esőfelhővel. Nem jó jel. Le kell jussak Prédikálószékről még eső előtt. Ha ott kap el a zuhi, akkor valószínűleg hamarabb le fogok érni, mint szeretném. :) Pilisszentlászlón a Kis Rigó előtt végre egy pontőrnek látszó élőlény fogad minket. Pedig már azt hittem, hogy a rendezők csak útnak indítottak minket, aztán mindenki hazahúzott. :) Nem így történt, elnézést is kérnek, amiért kimaradt az első pecsét. Még fél percet elszöszmötölök néhány keksz kiszabadításával a táskából, ennyi idő elég is ahhoz, hogy a hölgy megelőzzön. Aztán begyújtja a rakétákat, ugyanis pillanatok alatt eltűnik a szemem elől, pedig a piros+ viszonylag egyenes út. Kicsit kedvetlenül és magányosan haladok tovább. Nemcsak a borús idő az oka, kezdek éhes is lenni. Ez furcsa, alig két órája ettem. Elhatározom, hogy Prédikálószéken letolok egy szendvicset, addig is banánnal pótolom az energiát. Az említett hely nehezen érkezik. Újabb emelkedők következnek. Felfele menet jobb kézre a faágak között elő-előbukkan a gyönyörű kilátás, és szerencsére a Nap is ki-kikukucskál a felhők mögül. Asszem megázni nem fogok. 10.10-re érek fel a kereszthez, ahol újabb pontőr, és a Dunakanyar látványa fogad. Gyönyörű. Mármint a Dunakanyar, a pontőr már kevésbé. :) Leülök a hatalmas sziklára, eszem, szendvics és csoki a menü. Hamar új erőre kapok, így öt percnél nem veszítek többet a pihenővel. Lefele zúzás egészen a Vadálló-kövekig. Itt nemcsak a nehezen járható út kényszerít fékezésre, hanem a fantasztikus látvány is. Folyamatosan fotózom, közben figyelem hova lépek. A köveket elhagyva válik igazán meredekké az út, kicsit az Ágasvári hegyoldalra emlékeztet, talán ez nincs annyira hosszú. Mindenesetre kétszer leizzadok mire leérek. A patak bal oldalán nyomulok tovább a zöldön, majd bekanyarodom a Rám felé. Gyűjtögetek egy kis lelki erőt a nagy mászáshoz. Két éve még a láncos verzióban másztam, most ezek a korlátok és létrák meglehetősen komfortossá tették a mozgást. Két túratárssal mögöttem indulok neki, imádkozom, nehogy utolérjek egy kisiskolás csoportot kétszáz gyerekkel. Szerencsém van, két turistán kívül csak a sziklatömböket, fatörzseket kell kerülgetnem, na meg magát a patakot. Magabiztosan haladok, mindezek ellenére egyszer csak vízbe lépek bal lábbal, de nem vészes. Viszont a cipőm nedves talpa csúszni kezd, így még jobban figyelnem kell. Mindemellett még megcsodálom a szakadékot is. Az biztos, hogy ez az ország egyik legvadregényesebb és legszebb helye. Mire felérek, kivagyok, mint egy kutya. Ez a felfele kapaszkodás és folyamatos koncentráció úgy szívta ki belőlem az erőt, hogy észre sem vettem. Még felküzdöm magam azon a három lépcsősoron, aztán lerogyok egy padra. Ismét kajára van szükségem. Előkotrom szendvicsemet, mire megjelenik vagy huszonöt ember, és hevesen érdeklődnek, hogy milyen a haladás a szakadékban, ugyanis szeretnének lemenni. Két nyelés között megnyugtatom őket, hogy nagyon könnyű, azt pedig ne vegyék figyelembe, hogy patakokban ömlik rólam a víz, és mozdulni sem bírok. Tankolás után Szakó-nyereg meghódítására török, sejtem, hogy nem lesz egyszerű, de legalább már a túra nehezén túl vagyok. A zöld+ ismét jó lehetőséget biztosít a futásra, a Hoffmann-fogadó felé ér utol Ritchy, akivel vagy másfél kilit együtt futok és beszélgetek. Ezen a szakaszon újrafestették a jelzéseket, ami nem is árt, mert legutóbb itt kavartam el egy órát. Azonban a fogadó után csak a fehér négyzet látható a fákon, a zöld keresztet nem festették rá. Biztos elfogyott a festék. :) Miután Ritchy elhúz, magányosan haladok egészen Pilisszentlélekig, ahol két túratársat fogok be. Hárman keresgetjük a piros jelzést a településen, majd betérünk egy alkoholt is árusító vendéglátó helyiségbe (=kocsma). Bor, sör és kóla, amiket rendelünk, enyém a legutóbbi. Jó sportemberhez méltón nem alkoholizálok, ilyen állapotban egy pohár sörtől olyan taccsrészeg lennék, hogy a többiek húznának be a célba. :) Egy cseppet sem kellemes kaptató következik a műútig, majd megcélozzuk Pilis-nyerget. Egyik srác jóval gyorsabb nálunk, előre megy, és többet nem látom a nap folyamán. Másik társam pedig fokozatosan lemarad. A Kinizsi 25 célban frissítek, ami elsősorban abból áll, hogy bevizezem a hajamat és a sapkámat. Reggel még az esőtől féltem, közben lassan kialakult a kánikula. Túratársam beér, ő sem bírja a meleget, meg az emelkedőket. Nem tudom megnyugtatni, ugyanis a Fekete-kő következik. Közel derékszögű úton araszolunk fel, ahol megkapjuk a harmadik pecsétet. Én azonnal megyek tovább, a srác megpihen két másik túrázó társaságában. Dobogókőig nagy sebességgel haladok, pedig nem mondhatnám, hogy tele vagyok energiával. Éppen ellenkezőleg. Arról fantáziálgatok, hogy milyen finomságokkal fogom teletömni a fejemet a menedékházban. Két-bükkfa-nyeregnél egy fiatal párnak adok útbaigazítást, aztán két percig keresgélem, hogy hol a búbánatban kell visszamenni a műútról a z+-re. Innen már simán megy. Dobogókőn a menedékház előtt a pontőr pecsétet, a menedékházban egy kellemes megjelenésű hölgy üdítőt osztogat. Ráizgulok egy almás pitére is. Fenomenális íze van, az ára is az, de ez most a legkevésbé sem érdekel. Éppen végzek az ebéddel, amikor a Fekete-kőn otthagyott srác is beér. Leül mellém, közlöm vele, hogy kétbetűs kitérő után én megyek tovább. Megcélzom a parkolót, amikor a legnagyobb ledöbbenésemre egy ismerős arc rongyol a menedékház felé. Az a hölgy, akivel az elején üldöztük egymást. Hogy került mögém? Nem emlékszem rá, hogy megelőztem volna. Valószínűleg eltévedt. Nem is kicsit, mivel kb. félóra hátrányban voltam hozzá képest. Végül idő hiányában nem kérdezem meg, mi történt. A nagy zabálás és a csapnál feltöltés után mintha újjászülettem volna. Az már csak tetőzi a jókedvemet, hogy az egyik kedvenc szakaszom következik. Folyamatos futással zúzok le a piroson a mai nap harmadik Pilisszentig, akit Keresztnek hívnak. A kocsma előtt begyűjtöm a következő pecsétet, majd a kéken megközelítem a Szurdokot. Ez sem a legcsúnyább helyek közé tartozik. Végig kocogok a patak partján és a keresztező hidakon. Három fiatal futó srác akadályoz, akik néha lehagynak, majd megállnak, és köveket hajigálnak a patakba, aztán megint lehagynak. Persze ők nem a túrán vannak, helybeliek. Először még bosszankodom miattuk, de mikor kiérünk a völgyből ők mutatják meg, hogy merre megy tovább a kék jelzés, így megbocsátom hancúrozásukat. :) A túra második unalmas szakasza következik: öt kilométer Csobánkáig. E mellé további negatív tényezők sorakoznak: letaglózó hőség, a talpam már fáj a sok köves úttól és sziklamászástól, illetve a tény, hogy szép lassan kicsúszok a tíz órás teljesítésből. Egy óra múlva csak felbukkan Csobánka, na meg az Oszoly, ami még rám vár. A település határában pancsolok egyet a nyomós kútnál, majd nekivágok az utolsó erőpróbának. Kellemes meglepetés, de hamar felérek. Az már más kérdés, hogy a szalagokat nem veszem észre, viszont a kifakult és lekopott sárga jelzések alapján mégis eltalálok a pontőrökig. Megkapom az utolsó pecsétet és a bíztatást: már csak le kell menni Pomázra. A túra harmadik unalmas szakasza következik. Közben felzárkózik hozzám az a srác, aki Pilisszentlélektől kezdve többé-kevésbé velem jött, és együtt nyomulunk be a célba, 17.50-re. Többféle kitűzőből választhatunk, mellé oklevél még a jutalmunk. Ledobom magam a fűre, néhány percig mozdulni sem bírok. Lassan szedem elő a váltóruhát a táskámból, átöltözöm. Eltelik negyedóra, amikor befut az ominózus hölgy is, nyolc órája nem gondoltam volna, hogy én érek be hamarabb. Az eltévedés benne van a pakliban, én már csak tudom, nekem ez a túra volt a mumus, két éve háromszor tévedtem el. Most visszavágtam. :) Mikor már elég erőt érzek magamban, elindulok a hév felé. Alig két perc múlva a hölgy elfut (!) mellettem, és rám köszön. Csak néhány másodperc múlva jövök rá, hogy miért fut: nem akarja lekésni a Pestre menő hévet. A vonat az orrom előtt megy el. Hát erről lemaradtam. :) Összességében ez egy nagyon jó túra volt. Ami még mindig zavaró, és nem vagyok vele egyedül, hogy a rendezők a mai napig nem tudják, hogy milyen hosszú a táv. Ebből adódóan a résztávokról sincs fogalmuk, ami egy ilyen nehéz és hosszú túrán nagy segítség lenne a szerencsétlen túrázónak (legalábbis nekem). A célban ugyanaz megtörtént, mint két éve: egy férfi elmesélte, hogy a GPS-sel haladó túrázók mindegyike többet mért 50 km-nél, a legkevesebb 53-at, a legtöbb 57-et. Nekem is furcsa volt, hogy felváltva alkalmaztam a gyaloglást és a lassú kocogást, illetve a lejtőket szinte kivétel nélkül megfutottam, mégsem tudtam kicsikarni egy nyomorult ötös átlagot a túrából. Úgy látszik, még mindig nagyon kemény ez a túra. Vagy én vagyok még mindig puhány? :) További Eötvös képek 2007. május 19. szombat Kinizsi Százas, ami nekem csak 52 lett :( Kicsit fura nap volt a szombat, nincs értelme nagy beszámolóhoz, csak címszavakban: Négy hónapos felkészülés, 350 km túra, futás, lazítás; előnevezés; előző este korai lefekvés, nem alvás, reggel kótyagos ébredés; 6.45-ös indulás; Kevélyre föl megzuhanás, töprengés a visszaforduláson, mégis tovább; Hosszú-hegy után felébredés, megy ez jobban is, kocogás, gyaloglás, kocogás; egy új sportital kipróbálása, rémes íze van, a gyomromnak sem tetszik, nincs más, muszáj ezt inni; Pilis-nyeregben vacogás, miért van itt ilyen hideg, a vacak sportital rossz hatásának megduplázása fél liter almalével, a barack már elfogyott; Kesztölc fele a probléma megjelenése, furcsa hangok hallása a hasam környékéről; a sörözőben sorban állás a mosdó előtt, talán egy nagy generál rendbe hoz, óriási tévedés, a java még csak most jön; napsütés és halálkatlan, meg sem kottyan; a Gete megállás nélküli meghódítása, guggolás a bokorban, ennek már a fele sem tréfa; zúzás le a hegyről, a gyomrom kivételével minden frankó, se a Hegyes-kő se a Kőszikla nem állíthat meg; fél ötkor érkezés Mogyira, pecsételés, na nem a lapra, hanem majdnem a nadrágba, toporgás a wc előtt, valaki a budin ülve tanulmányozza a Gerecse térképet, végre bejutás, de nincs megkönnyebbülés, alighogy végzek, ismét menni kellene; húsz perc ücsörgés Szilárdi Tomi depójában, majd döntés: feladás, hasmars nélkül simán meg lett volna a húsz órás teljesítés, egy óra szitkozódás, újra wc, majd a mentőcsapat felhívása: vigyetek haza; közben telefon qvic-tól (T100-as modell, a legújabb fejlesztés): néhány órácskával megdöntötte saját rekordját, legalább neki sikerült, miért nem kínáltam meg a csodaitalból :); este nyolc után mentőcsapat érkezése, viszlát Gerecse, viszlát Kinizsi Százas. 2007. április 14. szombat Hanák Kolos Harmadikként érek a különbuszhoz fél hét körül, ami végül néhány perccel hét után indul teljesen megtömve. Megreggelizem, közben reménykedem, hogy legkésőbb fél kilencre Kékestetőre érünk, de sajnos csak Mátrafüredig elég ez az idő, utána még ott a szerpentin, ahol a buszunk a leggyorsabb, a többi autó felsorakozik mögénk. Háromnegyed kilenc, és le is szállhatok a parkolóban, ami szintben kicsit lejjebb van a rajttól, így túrán kívüli hegymászás következik. Az a jó abban, hogy a túra az ország legmagasabb pontjáról indul, hogy innen csak lefele lehet menni. :) Betérek a Tető étterem mellékhelyiségébe, összeszedem magam és a gondolataimat, majd előnevezőként elég néhány perc a rajtoláshoz, pontosan 8.58-kor. Akkor hadd szóljon! Előttem néhány nagyobb akadály: Galyatető, Ágasvár, Muzsla, plusz a sallangok. Laza kocogással nyomulok lefele a sárgán, kihasználom a gyors haladás lehetőségét, ezen a túrán úgysem sok ilyen van. Nagy tömegek előzésébe fogok. Otthon átgondoltam, hogyan tudnék minél kevesebb népsűrűségű mezőnyben haladni, de rá kellett jönnöm, hogy sehogy. Három népszerű túra egy útvonalon, esélytelen, hogy magányosan haladjak akár egy rövid szakaszon is. Be is válik a jóslatom: az egész túrán tömeg előttem, tömeg utánam. Alig telik el tizenegy perc, amikor valaki megragadja hátulról a jobb vállamat. Már éppen készíteném az öklömet, hogy lezúzzam az illetőt, amikor felismerem a hangját, qvic ért utol, aki a Mátrabércen halad. :) Eldicsekszik, három órán belül ért fel Kékesre, ami eddigi rekordja. Elköszön, és pillanatok alatt eltűnik a szemem elől, éppen a nyaktörő részek előtt. Na igen, ez a térképen is veszélyes útszakasznak van jelölve. Mivel legalább félszázan indulunk meg lefele, így különösen veszélyes. Sajnos így nemcsak magamra, hanem másokra is figyelnem kell. Lassan araszolgatok, és már nagyon várom a végét, ahol végre normális szöget zár be az út. A sárga négyzetet követően köszönök a Téli Mátra útvonalának, majd a kéken megközelítem Csór-hegyet. Kicsit meglep a meredeksége, lankásabbra emlékeztem. Ennek ellenére hét perccel időtervem előtt érek fel, és pecsételtetek. Kihasználva, hogy van időtartalékom, gyorsan megszabadulok pulóveremtől, és fel szeretném kötni a táskámra. Nem megy. Akármilyen módszerrel próbálkozom, a pulcsi ott himbi-limbizik össze-vissza a fenekem felett. Na jó, elkönyvelem, hogy béna vagyok, hurkába gyűröm a pulcsit, és inkább felkötöm a derekamra. Lefele menet megállapítom magamban, hogy piszok meleg van még pólóban is. Egy hölggyel kerülgetjük egymást. Lehagyom, majd megállok fotózni, utolér, lehagy. Ezt eljátsszuk négy-öt alkalommal egészen a Rudolf-tanyai elágazáshoz vezető utolsó emelkedőig, ahol már hiába állok meg fotózni, a hölgy már nem tudja tartani velem a lépést. Itató ponthoz érek, ahol váratlanul egy ismeretlen hölgy a nevemet mondja. Aztán kiderül, hogy a megszólítást nem nekem szánta, csak egy névrokonomnak. A férfi éppen mellettem fogyasztja a szörpöt, fénykép készül róla. Valószínűleg a hölgy nem is sejti, hogy egyszerre két Kovács Józsit fotózott le. :) Két pohár üdítő után vágok neki Galyatetőnek. Az út mellett ücsörög a „mozgó” ellenőrző állomás, mintha két éve is itt lett volna, állítólag mindig itt van. Galyatető kellemes meglepetés, egészen gyorsan és könnyedén felérek. Csörög a mobilom, qvic figyelmeztet, hogy a pont nem a megszokott helyen van. A Gertrúd ház mellett pecsételtetek 10.44-kor. A torony fele egy futó hölgy zúz visszafele, és idegesen érdeklődik a pont iránt. Egy másodpercben vázolom neki a helyet, és személyleírást adok a pontőrökről. Nem ő az egyetlen, aki megszokás miatt kihagyta a pontot. Legyűrök egy kiflit, közben gyönyörködöm a fenyvesek látványában. Ez a kedvenc részem a túrában, sőt talán az egész Mátrában is, bár még sok helyen nem voltam. Most különösen örülök, mert a fenyőerdő nyújtotta hűvös klíma jól jön a nagy melegben. Piszkés-tető után a nyílt terepen versenyt futok egy sráccal teljesen Mátraszentlászlóig. A srác nagy batyuval, farmerban, bőrcipőben simán lenyom. Vállrándítással beismerem: lassú vagyok, nincs mit tenni. A Vörös-kőig vezető 5.6 km-t 43 perc alatt zúzom le, aminek köszönhetően a kilátónál már fél órás előnyben vagyok a tervemhez képest. A kerítés után balra letérek, sokan egyenesen mennek, de nem járnak jól, mire visszatérnek a helyes útra, már messze mögöttem vannak. Becsatlakozom a kékbe, itt egy kisebb holtpontot élek át. Energiaszintem csökken, gyorsan pótolom csokival, keksszel, folyadékkal. Új erőre kapok, ami nem is árt, mert feltűnik a kék háromszög, ami a mumushoz vezet. Nem sietek, lassan mászom föl Szamár-kőre, nem akarok úgy járni, mint legutóbb, amikor Ágasvárat már laposkúszásban közelítettem meg. Ennek ellenére mégsem meg úgy, ahogy vártam, karnyújtásra a csúcstól csak vánszorgok, és fejben pihenőt rendelek el magamnak, ha felérek. 12.19 Ágasvár, a fél órás előnyöm húsz percre csappan. Nagy tömeg a csúcson, még ez sem tántorít el a pihenéstől. A kilátásban gyönyörködve eszem egy fél kiflit, átgondolom, hogy még mi vár rám. Rövid távú cél: leküzdeni azt a szakadékot, ami a turistaházhoz vezet. A problémát csak fokozza, hogy megint századmagammal indulok el, viszont könnyebb a terep a Kékeshez képest, mivel a nagy köveken könnyedén lehet kapaszkodót keresni. Betérek a turistaházba, magamhoz veszek egy fél literes kólát, mire leérek a Csörgő-patakhoz, el is tüntetem a tartalmát. A völgyben futás helyett fotózgatok, a szép tájak megörökítését fontosabbnak tartom, mint a teljesítési időt. 13.07-re érek Mátrakeresztesre, ahol frissítek, pecsételtetek. A patakon ezúttal hídon kell átkelni, de jó, ezen a túrán nem lesz fürdés. Jó tempóban vágok neki a Muzslának, az utolsó kemény próbának. Lelkiekben már felkészültem rá, hogy nagyon sok, és nagyon hosszú emelkedők várnak rám, nem szabad elbíznom magam. Még rögtön az elején egy ismerős arcba botlom, egy kolléga, aki a munkahelyem területén dolgozik, csak másik épületben. Elbeszélgetünk néhány percet, majd otthagyom. Fura, milyen kicsi a világ, és milyen kicsi a magyar hadsereg. :) Nyikom-nyereg, Ólom-tető, már nagyon kivagyok. Hányadik csúcs is a Muzsla? Talán a negyedik. Órám szerint már ott kellene legyek. Lassulok. Végre feltűnik a tömeg a pontnál, előnyöm tíz percre apad, még jó, hogy az elején gyors voltam. Két aranyos kis hölgytől kapom a pecsétet. Megindulok lefele kényelmes tempóban, már tudom, hogy beérek hét órán belül, és ki sem kell magam hajtani. Néhány kilométer után már nem esik jól az olykor meredek lejtő, köves út, és a nyílt terepen már a Nap is éget, szívja ki belőlem az energiát, én a vizestasakomból szeretném kiszívni a folyadékot, de az már vagy negyedórája porzik. Elég amatőr módon nem töltöttem Ágasvárnál, csak az szerencsém, hogy a tatyómban még van fél liter dugitea. :) Szurdokpüspöki látványa már nagyon vonz, végül 15.49-re, 6 óra 51 perces teljesítéssel érek be a célba. Az iskolában pillanatok alatt megkapom az oklevelet, a kitűzőt, a poharat, amibe szörpöt tölthetünk. Ismerősökkel találkozom, még két órát várakozunk a buszra, ami visszavisz minket a fővárosba. Az úton kiszámolom, hogy a hét órás túra alatt több mint három liter folyadékot fogyasztottam el, míg néhány hete fél literrel vígan elvoltam a húsz km-es túrákon. Itt a nyár. :) 2007. április 01. vasárnap Isaszegi csata emléktúra 30 Amikor reggel hatkor kilépek a lépcsőház ajtaján, a tavasz jellegzetes illata csapja meg az orromat. Örömteli hangulatban nézek elé a napnak. Végre egy igazi tavaszi túra, talán ma nem ázok el, mint a múlt héten. Villamos, metró, aminek ajtaja az orrom előtt csukódik össze, így tíz percet várok, gyorsan kiérek a Keleti púra. Jegyvétel után elhessegetek két egyént, akik buzgón állítanának meg, hogy vásároljak tőlük, majd kitúrázom az első vágányhoz. Hova szálljak? Középre jó lesz, itt csak ketten ülnek a kocsiban. Tom és Alice. Először azt hiszem, hogy káprázik a szemem, hiszen ők nem lehetnek itt, de mikor lehuppanok velük szemben, már biztos vagyok benne, hogy ők azok. :) Szombaton dolgoztak, így kimaradt a J50, és kényszerűségből bevállalják ezt a túrát. 55-re készülnek, de mire Isaszegre érünk, meggondolják magukat, és 30-ra váltanak. Egyszerre sokan érkezünk a vonattal, így kisebb tömörülés a nyugdíjas klubban. Tomék rögtön neveznek, én átöltözöm, szólok nekik, hogy menjenek nyugodtan, majd utolérem őket. Eredetileg szerettem volna kevés futást a túrába iktatni, de úgy is jó, ha velük megyek. Végre elkészülök, nevezek, futás. Hamar beérem Tamást, aki egy bokorból kászálódik ki, szükségletek kielégítését követően. Innen gyalogolunk, beszélgetünk. Őszintén szólva nem sok reményt fűztem hozzá, hogy szép tájakat fogok látni, a Gödöllői-dombság egyhangúsága nem igazán dob fel. De aztán meglepetés ér. Felmászunk a Szobor-hegyre, ahol a csata emlékműve áll, egy igényesen kialakított helyen, már az erdő szélén. Itt feltételes ellenőrző pont is van, pecsétet kapunk. Beljebb nyomulunk a fák között, hamar elérjük a Honvédsírokat, ahol újabb pecsét vár ránk. Gyönyörű a környék, kellemes csalódás ér, és ez még csak fokozódik egészen Pécelig. Erdőligetek, hegynek is beillő dombok, mély völgyek váltják egymást. A Mély-árokból kifele jövet ismét ellenőriznek feltételesen, úgy tűnik komolyan kell venni az itineren megjelölt feltételes ep-k meglétét. Néhányan itt nem járnak jól, hogy egyenesen felkapaszkodva levágják a kanyart, ugyanis jöhetnek vissza. Hát igen, végül is ez az Útvonalkövetők túrája. Leküzdöm a kemény emelkedőt, itt lemaradnak túratársaim, én csatlakozom egy eddig ismeretlen sráchoz, aki rendesen diktálja a tempót. Elbeszéljük az időt, Tomékat már nem is látom, pedig a Bajtemetéshez vezető műútról messze vissza lehet látni az útvonalon. Itt egy kicsit elkomorodik a hangulatom, aminek az időjárás az oka. A nap ugyanis csúnya felhők mögé bújik. Hehe, a végén még megázom. Ismét. Bajtemetéstől már láthatóvá válik Pécel, illetve a 15-ös táv tagjai felelevenítik az isaszegi csatát, legalábbis a létszámot tekintve olyan, mintha Damjanich serege lepte volna el a dombokat. :) A pontnál feltankolunk csokiból és vízből, aztán zúzás tovább. Felváltva kocogunk és gyalogolunk, kerülgetjük a szemből érkező rövid távot. Felkapaszkodunk a Pap-hegyre, ahol ezúttal nincs feltételes pont, viszont a látvány miatt már érdemes volt erre jönni. Csodálatos a kilátás, hitetlenkedve rázom a fejem, nem gondoltam volna, hogy ilyen látványban lesz részem ezen a túrán. Becsorgunk Pécelre, hamar magunk mögött is hagyjuk, és már a Vár-hegyre igyekszünk. A barlang fölött találjuk a következő pontot, pecsételünk. A srác elköszön tőlem, hosszú távon megy, ami hamarosan leválik a 30-asról. Én még elfotózgatok, miközben azon töröm a fejem, hogy megvárjam-e Tomékat. Végül úgy döntök, hogy lassan csorgok tovább, majd utolérnek. Leérek a Látó-hegyi patakhoz, szép komótosan átkelek rajta, mászom tovább a hegyre. Aztán pompás lejtő következik, kocogósra fogom a tempót. Hosszú egyenes után éles szögben jobbra fordul az út. Összeráncolom a szemöldökömet. Ez a kanyar nem rémlik a leírásból, és az útvonalvázlatból sem. Stop, elő a leírás meg a vázlat, pillanatok alatt rájövök, hogy marharossz helyen vagyok. Szépen eljöttem az 55-ös távval. Nem is kicsit. Gyors káromkodás, aztán zúzás visszafele. A szembe jövők értetlenül bámulnak, én mosolyogva mesélem milyen balek vagyok. Időérzékem elvesztem a zöld jelzéssel együtt. Idegesen nézek körbe, egy kereszteződésben állok. Ezt imádom! Már többször tapasztaltam, hogy a kereszteződésekben nem szeretnek jeleket festeni. Na mindegy. Elsőként egyenesen megyek, pár perc kocogás után jelzés sehol, és a környék sem ismerős. Hátra arc, futás vissza. Elindulok jobbra, egy fenyves mentén. Közben átkozom magam amiért annyira elbambultam, hogy még arra az útra sem emlékszem, amin jöttem. Ezen az úton sincs jelzés. Betorkollik egy másik útba, ahol feltűnik a zöld sáv. Na végre! Eddig megvolnánk, most már csak a patakhoz kellene visszatalálni. Azonban rossz sejtésem van, ugyanis jobbra és balra is találok jelzést. Iránytű segítségével megállapítom, hogy balra kell tartsak. Legalább 170-es pulzussal nyomom a gázt, mégiscsak futok a túrán, nem is keveset. Eltelik megint néhány perc, amikor hirtelen ismerőssé válik a táj. Ó szentég! Ugyanott vagyok, ahol észrevettem, hogy túljöttem a zöldön. Amikor elfordultam a fenyves mentén, tulajdonképpen csak levágtam a zöld útban lévő nagy kanyart. Hát ilyen nincs! Kínomban már nevetek magamon. Amatőrség netovábbja. Mintha most túráznék először. Az a vicces az egészben, hogy mikor tegnap végignéztem a netről letöltött útvonalat, volt egy rossz sejtésem, hogy nem lesz egyszerű a tájékozódás. Már csak ezért is jobban kellett volna figyeljek. Ismét hátra arc, visszafutok a fenyves melletti jelöletlen úton, újra a kereszteződésben vagyok. Már vagy 20-25 perce rohangálok körbe-körbe, de még mindig nincs meg a visszaút. Már éppen levenném a hátizsákomat, hogy szemügyre vegyem a térképet (bár nem sok reményt fűzök hozzá), amikor megpillantok egy jelzést, amit eddig még nem láttam. Belemarkolok az arcomba. Kész, nem jellemzem tovább bénaságomat! Csak most ugrik be, hogy én megmásztam egy meredek emelkedőt a patakon való átkelés után. Vagyis lefele kell visszamennem, a kereszteződés negyedik ága pedig erősen lejt. Lefutok, közben ismét találkozok szembe jövőkkel. Elérem a patakot, átkelés vissza, körbenézek, na hol is rontottam el? Elsőnek ott, hogy nem néztem a leírást, amiből világosan kiderül, hogy még a patak előtt jobbra kell kanyarodni. A legamatőrebb húzásom mégis az volt, hogy nem figyeltem meg, hogy a zöld melyik ágát kell követnem, miután becsatlakoztam. Kifele a völgyből utolérek néhány bizonytalan túrázót, akik már a „fehér pötty” jelzésre vadásznak. Szalagozásnak is lennie kellene, de egyelőre se szalag, se pötty. Végül a villanyvezetékek alapján tájékozódva érek el egy szekérutat, ahol felbukkan a szalag is. Kő esik le a szívemről, még egy elkavarás már nem fér bele a túrába. Viszont a szalag egy dzsindzsásba vezet. Meglelem a fehér pöttyöt is, kisebb mint egy ötven forintos, ez alapján nehéz lesz tájékozódni. Utolérek egy bringást. Esélytelen a gyors haladásra, még tolni is alig tudja. Szúrós tövisek, ágak, akár egy földből










Ingyenes honlapkészítő
Profi, üzleti honlapkészítő
Hirdetés   10
Végre értem amit angolul mondanak nekem, és megértik amit mondok.

KÖSZÖNÖM NOÉMI!